„Az izraeli bírósági reform nem a demokráciáról, hanem a demográfiáról szól” – kommentálja a Die Weltben Michael Wolffsohn történész, az izraeli-német kapcsolatok szakértője a Netanjahu-kormány időközben felfüggesztett javaslatát, amely korlátozta volna a Legfelsőbb Bíróság jogkörét.
Mint ismeretes, a kormány törvénytervezete lehetővé tette volna, hogy a Knesszet egyszerű többséggel akár az alkotmánybíróság döntésével ellentétben is törvényeket fogadjon el. A javaslat kapcsán vita és tüntetéshullám indult, amely Németországban is nagy hullámokat vert. Akik a Netanjahu-kormány javaslatát a demokratikus intézmények elleni támadásként értékelték ellentmondásos, szinte tudathasadásos helyzetben érezhették magukat. Mint például Charlotte Wiedemann személyes tépelődősét is bemutatva kifejtette a baloldali Tageszeitungban, a holokausztért felelős németek leszármazottai ódzkodnak attól, hogy izraeli belügyekbe avatkozzanak, másrészt viszont kötelességüknek érzik, hogy szót emeljenek a Netanjahu-terezet ellen, mert meggyőződésük szerint gyengíti a demokráciát. Wiedmann ugyanakkor aggasztja, hogy az izraeli kormány elleni baloldali tüntetések az antiszemita előítéleteket Izrael-kritikába burkoló szélsőségesek malmára hajthatják a vizet.
Wolffsohn szerint azonban már a dilemma keretezése is téves. Nem demokraták és autoriter antidemokraták állnak szemben, hanem az Izraelt kezdettől fogva meghatározó két csoport képviselői: a szekuláris liberálisok és az ortodox zsidók. Hagyományosan az előbbiek, a szekuláris, többnyire askenázi, vagyis európai származású zsidók voltak a meghatározó elit. A demográfiai átalakulás hatására azonban egyre nagyobb befolyásra tettek szert a sokkal több gyereket vállaló ortodox közösségek, amelyeket a liberális askenázik hagyományosan lenéztek – írja Wolffsohn. 1977 óta a Likud egyensúlyt tudott tartani, mert megszerezte mind a jobboldali liberálisok, mind és a mérsékeltebb vallásos csoportok támogatását. Netanjahu vezetése alatt azonban a Likud elvesztette a liberálisabb választókat, miközben a radikális vallásos pártok a választói tábor jobboldalát csipegették le.
Az Izrael jövőjével kapcsolatos vita a demográfiai változások következménye: a korábban lenézett vallásos zsidók szeretnék a saját képükre formálni Izraelt. Az alkotmánybíróság tagjai viszont többségükben a régi világias jogásztársadalom tagjai, és emiatt a parlamenti többség akaratának akadályaként jelennek meg. Ahogyan a korábban meghatározó baloldali szekulárisok, úgy az ortodoxok és a velük szövetséges Likud is a demokráciára hivatkoznak. Ráadásul mindkét oldal patrióta is – teszi hozzá Wolffsohn. A két tábor demokrácia- és Izrael-ideálja azonban kizárja egymást, mert a világi és liberális jogállam illetve a teokratikus Izrael eszméje nem egyeztethető össze.
Cikke végén Wolffsohn Samuel Huntington híres tézisét idézve kifejti, hogy Izraelt nemcsak a zsidó-palesztin konfliktus, hanem a zsidóságon belüli civilizációs összecsapás is fenyegeti. A szekuláris baloldal és a jobboldallal kiegészült ortodoxok vitája a diaszpórára is átterjedt, és mélyíti az izraeli illetve a diaszpórában élő zsidóság közötti szakadékot, ami pedig tovább gyengíti Izraelt. Hogy aztán mindennek mi lesz a következménye, azt Wolffsohn megtippelni sem meri. Annyit azonban mégis megjegyez, hogy az izraeli demokráciáért külföldről aggódók talán azzal segítenék a legtöbbet, ha szerényebben osztogatnák a tanácsaikat.