„A változást az okozza, hogy az elmúlt évtizedekben az úgynevezett kulturális értékek váratlanul nagy szerepre tettek szert a politikában” – állapítja meg a Persuasion Közösség honlapján Matthew Goodwin, a Kenti Egyetem politológusa. Yascha Mounk washingtoni politológus kérdéseire válaszol, aki kifejezetten azt kérdezi tőle, miért nem tudunk ráismerni sem a korábban a munkástömegekhez szóló baloldalra, sem az egykor mérsékelt konzervatív jobboldalra.
Az elemzők odáig már a 2010-es évek elején eljutottak, hogy Nagy-Britanniában a konzervatívok kezdenek megbarátkozni a jóléti juttatásokkal, és nő az ezt képviselő „vörös toryk” befolyása. Olyannyira, hogy hagyományos baloldali értékek átvétele révén 2011-ben választást is nyert a Konzervatív Párt. Ennek nyomán a Munkáspártban megjelent a „kék Munkáspárt” irányzat, amely viszont azt javasolta a baloldalnak, hogy jobboldali értékeket vegyen át, például pártolja a bevándorlás szigorúbb szabályozását.
Goodwin most mindkét oldalon ennél is sokkal mélyrehatóbb változásokat mutat ki, de a kiindulópontot ő is a tömeges migráció megjelenésében jelöli meg. A hagyományos népesség lélekszámának csökkenése és a bevándorlók arányának növekedése azzal a következménnyel járt, hogy az identitás kérdései minden korábbinál fontosabb szerepet kezdtek játszani a közéletben. A kultúrharc immár nem az osztályellentétekről, hanem identitáspolitikai kérdésekről szólt. Nem arról, hogy mink van, hanem arról, hogy kik vagyunk.
A munkásosztály lélekszámának csökkenése nyomán a baloldal már a kilencvenes évek óta egyre határozottabban igyekezett új választói rétegeket megnyerni a középosztály körében. A középosztály pedig a mai korban jellemzően diplomásokból áll. A politikai színtér többdimenzióssá vált: a baloldal-jobboldal szembenálláshoz a liberális-konzervatív ellentétpár társult. Liberálison itt a szerző azt érti, amit mások progresszívnek neveznek: a történelem átértékelését, a nemi identitások új felfogását, a bevándorlás laza kezelését. Csakhogy a baloldal egyre kevésbé képes e két dimenziót egyensúlyban tartani, és emiatt eredeti támogatói, a kétkezi dolgozók tömegesen pártolnak el tőle. A tízes években ez vezetett Goodwin szerint a Brexithez, az Egyesült Államokban pedig Donald Trump meglepetésszerű elnökválasztási győzelméhez. 2016-ban a 232 munkáspárti választókerületből 150-ben az Európai Unióból való kilépés kapott többséget a népszavazáson. A szavazótábor ugyanis kulturális értelemben sokkal konzervatívabb volt a diplomás politikai elitnél. Ugyanekkor az Egyesült Államok több, korábban demokratapárti körzetében a republikánusok kerültek többségbe.
A baloldal hagyományosan az elnyomott gyarmati népek, illetve a hazai etnikai kisebbségek pártját fogta, és abban reménykedhetett, hogy a bevándorlás révén pótolni tudja a munkásrétegekben elszenvedett veszteségeket. Csakhogy az újonnan érkezettek kulturális értelemben jellemzően még konzervatívabbak. Amerikában például a spanyol ajkú bevándorlók körében megkezdődött az átvándorlás a republikánusokhoz. A nagyvárosokban tartja magát a baloldal, de ez sem az amerikai, sem a brit választási rendszerben nem elég a győzelemhez. Az Egyesült Államokban a demokraták abban bízhatnak, hogy a republikánusok soraiban nincs egység. Goodwin szerint ugyanis nemcsak a baloldali, hanem a jobboldali elit is messze eltávolodott a kétkezi dolgozók, az alsó- vagy középfokú végzettségűek és a nyugdíjasok nagy többségének értékeitől. A professzor károsnak tartja a populizmust, de ebben a helyzetben természetesnek látja felemelkedését.