„Az elmúlt fél évszázadban kétségbevonhatatlan alapvetése szerint a holokausztoktatás védetté tesz az antiszemitizmussal szemben. Nem így áll a helyzet. A holokausztoktatás fontos a múlttal kapcsolatos tények megismerésében, ám a kortárs antiszemitizmussal nem tud mit kezdeni. Sőt, a mai zsidóság bemutatása nélkül a holokausztoktatás még erősítheti is az antiszemitizmust” – írja Dara Horn publicista az Atlantic magazinban.

A holokausztoktatás világszerte az antiszemitizmus elleni harc egyik legfontosabb eszköze. Az ENSZ-tól a Yad Vashemen át számos szakértő szervezet úgy tatja, hogy a holokauszt oktatása nemcsak a múlt emlékének ébren tartása miatt fontos, hanem azért is, mert segítségével legyőzhető, vagy legalábbis csökkenthető az előítéletesség. A világ számos országában ezért is az oktatási anyag része a holokauszt.

Amerikában az államok nagyjából felében kötelező vagy melegen ajánlott tananyag a holokauszt története. Ennek ellenére az amerikai Z-generáció fiataljai meglehetősen keveset tudnak a holokausztról. Az antiszemitizmus viszont nő az országban. A Rágalmazásellenes Liga március végén publikált jelentése szerint az elmúlt egy évben rekordot döntött az antiszemita inzultusok száma. Az FBI korábban az antiszemita indíttatású bűncselekmények 12 százalékos emelkedéséről számolt be.

Horn mindezt nem tartja meglepőnek. A felsőtagozatos általános iskolások oktatását végző holokausztmúzeumok módszerei alkalmatlanok az antiszemitizmus és az egyéb faji előítéletek letörésére. A rövid bemutatók és interaktív feladatok egy része nemcsak közhelyes, de erősíti a sztereotípiákat. A holokausztot egyszeri kisiklásnak mutatják be, szinte szót sem ejtve az antiszemitizmus évszázados történetéről. Ostoba, sőt kifejezetten ízléstelen csoportos feladatokkal próbálják a gyerekek fejébe verni, hogy nem szabad másokat bántaniuk a származásuk miatt, és hogy ki kell állniuk az üldözöttek mellett. A divatos trauma-múzeumok leginkább csak arra jók, hogy borzongást váltsanak ki a látogatókból. Előfordul, hogy virtuálisvalóság-szemüveggel és hologramokkal teszik még élethűbbé és úgymond, átélhetőbbé az élményt. A plasztikus szemléltetés azonban nemhogy érthetőbbé nem tesz, hanem még el is fedi a holokauszt okait. Az áldozatok bemutatása máshol arra van kihegyezve, hogy a zsidók is éppen olyanok voltak, mint mások, vagyis nem különböztek a többségi társadalomtól. Horn szerint ez a megközelítés az ortodox zsidókkal szembeni előítéletek letörésére végképp nem alkalmas. (Mintha csak Horn aggodalmának igazolására publikálta volna a Tel Aviv-i Egyetem friss felmérését, amelyből kiderül, hogy az Egyesült Államokban is elsősorban az ortodox háredi zsidók az erőszak célpontjai.)

Hasonló következtetésre jut Sarah Ellen Zarrow történész a szociáldemokrata zsidó Forward magazinban. Ő is kifejezetten kártékonynak tartja a holokauszt élményközpontú, moralizáló és közhelyes bemutatását és még inkább a leegyszerűsítő narratívát, amely lényegében az egyéni gyűlöletben keresi a népirtás okát. A holokauszthoz vezető történelmi folyamat áttekintése és a szereplők, benne az elkövetők és a zsidómentők mellett a közönyös szemlélő többség motivációjának alapos feltárása nélkül aligha lehet érdemben megérteni a holokausztot, és tanulni belőle.

Szintén lesújtó tapasztalatokról számol be Dan Freedman a Moment magazinban. Tanárokkal készített interjúi során arra jutott, hogy a holokauszt oktatása nem mindig segít az antiszemitizmus elleni harcban. A kevésbé elhivatott tanárok maguk sem tudnak sokat a holokausztról, és olykor úgy akarják közelebb hozni a témát a diákokhoz, hogy azzal inkább csak erősítik az előítéleteket. Például a haláltáborokhoz hasonlítják a koronavírus miatti lezárásokat vagy a második világháború idején Amerikában felállított japán internálótáborokat. De olyasmi is előfordult, hogy egy tanár azzal nyugtatta diákjait, hogy Amerikában ma nem történhetne meg a holokauszt, hiszen a zsidók vezető társadalmi pozícióban vannak, és például uralják a hollywoodi filmgyártást.