„Ha arra figyelünk, amit vezetőink cselekszenek, és nem arra, amit mondanak, akkor világosan látszik, hogy az elit egyáltalán nem támogatja a földrajzi és politikai határok megerősítését illetve a demokratikus nemzetállamot, holott a Brexit támogatói ezeket akarták megvédeni” – értékeli az UnHerd magazinban Mary Harrington a múlt héten nyilvánosságra hozott bevándorlási statisztikát.

Az adatok szerint rekordot döntött az Egyesült Királyságba érkezett bevándorlók száma. Az előzetesen vártnál ugyan valamivel alacsonyabb lett a migrációs többlet, ám a Brexit óta még így is közel kétszeresére nőtt a migráció: 2022-ben 1.2 millióan érkeztek és fele ennyien távoztak, vagyis a növekmény 606 ezer ember.

Szintén friss statisztikák szerint a kilépésre szavazóknak mindössze 9 százaléka elégedett a Brexittel, a jobboldali britek háromnegyede (és a baloldali választóknak is több mint 40 százaléka) szerint túl sok bevándorló érkezik a szigetországba. (A szerző azokat a statisztikákat nem említi, amelyek szerint a Brexit óta némiképp csökkent a bevándorlásellenesség, és az Egyesült Királyság továbbra is a világ egyik leginkább befogadáspárti országa.) Harrington mindenesetre úgy véli, hogy a magafajta nacionalista kilépéspártiak arculcsapásként és árulásként élik meg a történteket, hiszen a Brexit támogatóinak legfontosabb célja a migráció visszaszorítása volt.  Azt remélték, hogy így megerősödhetne a nemzeti identitás és nőne a brit kétkezi munkások bére. A Brexit-kampány idején a kilépéspárti jobboldal felháborítónak tartotta, hogy 336 ezerre nőtt a bevándorlási többlet, ám az EU elhagyása után a kormány nem a nép, hanem a vállalatok akaratát követte, és egyre több, immár EU-n kívüli vendégmunkást csábít az országba, tovább roncsolva ezzel a nemzeti szolidaritás már amúgy is megtépázott szövetét – véli Harrington.

Fraser Nelson, a Spectator kolumnistája szintén lesújtónak látja a bevándorlási adatokat. Különösen visszásnak tartja, hogy a bevándorlással növekedése közben emelkedik a munka világából kiszoruló, passzív népesség aránya. Fraser számításai szerint több nagyvárosban 20 százalékos, vagy annál is nagyobb a munkaképtelenek aránya. A koronavírus óta ugyanis egyre több embert százalékolnak le, elsősorban mentális betegségek okán. „Érdekes módon a poszt-Covid kórok és a mentális bajok sokkal kevésbé érintik a bevándorlókat, mint az őslakos briteket”. Fraser úgy látja, hogy a kormány inkább Európán kívüli bevándorlókkal pótolja a munka helyett segélyből élőket, csak hogy ne kelljen szigorítania a szociális segélyek feltételein (ami minden bizonnyal szavazatvesztést okozna).

Sok hűhó semmiért – veti ellen Jonathan Portes közgazdász professzor, aki korábban a Blair- és a Brown-kormányok tanácsadójaként is dolgozott. Portes korábban azok közé tartozott, akik az EU-ból való kilépést gazdasági szempontból kártékonynak tartották. Most viszont már úgy látja, hogy a kilépés, legalábbis ami a bevándorlást illeti, több előnnyel járt.

Portes szerint az alacsony munkabérektől féltő baloldal és a nemzeti identitás gyengülése miatt aggódó bevándorlásellenes jobboldal egyaránt alaptalanul retteg. A Brexit elérte a célját, nem érkeznek EU-n belüli alacsonyan képzett munkavállalók, helyettük a kormány Európán kívüli munkaerőt csábíthat olyan területekre, ahol munkaerőhiány van. Egyrészt az informatikai és a pénzügyi szektorokba, másrészt a szintén állandó munkaerőhiánnyal küzdő egészségügyi és szociális rendszerbe. Ez pedig erősíti a gazdasági növekedést. A sikert mi sem mutatja jobban, hogy közben a bevándorlást ellenzők tábora sem nő.