„Öt éve a davosi gazdasági csúcstalálkozón még felhőtlen és örömteli volt a hangulat. Öt év múltán megkeseredett a világgazdaág nagyjainak szájíze – olvassuk a New York Timesban Patricia Cohentől.

Ő is beáll azon szerzők hosszú sorába, akik felfedezték a spanyolviaszt: a korlátlan szabadverseny nem oldja meg az emberiség problémáit. A Szovjetunió és a kommunizmus összeomlása után – fejtegeti – harminc évnél is tovább tartotta magát a nézet, hogy a szabadkereskedelem vezet a legnagyobb hatékonyságra, következésképp a legnagyobb jólétre. Aztán a Covid-járvány alatt egyszer csak hiány lett maszkokból, gumikesztyűkből, az autók vezérléséhez használt félvezetőkből, de ugyanúgy épületfából és sportcipőkből is. Cohen arra nem tér ki, hogy egy járvány akár egyes országokon belül is megbéníthatja a termelést és a kereskedelmet.

Cohen szerint az ukrajnai háború a globalizációs elképzelések egy másik fontos tételét is romba döntötte: azt ugyanis, hogy ha egyszer az államok gazdasága szoros kölcsönös függésbe kerül egymással, akkor nem fogják egymást fegyverrel megtámadni. Harmadsorban pedig a szélsőséges időjárási kilengések követeztében elpusztult termésben, a leállt erőművekben és a tömeges migrációban annak bizonyságát látja, hogy a piac láthatatlan keze nem óvja meg a Földet a bajoktól.

Cohen elismeri, hogy Ázsiában, mindenekelőtt Kínában, a globalizáció emberek százmillióit emelte ki a nyomorból. Csak hát Amerikában az ipari termelés nagy tömegének kiszervezése nyomán amerikaiak milliói csúsztak le a középosztályi létből, mivel nagyot romlott az alkupozíciójuk. Ez vezetett szerinte a „keményvonalas populista vezetők megerősödéséhez”. A Metazinban ennél árnyaltabb elemzést is olvashattunk erről a jelenségről. Például, hogy a globalizáció nyertesei és vesztesei között mély ellentétek keletkeztek, és Trump az utóbbiak élére állva tudta megát megválasztatni. Vagy hogy a globalizáció két részre szakította az amerikai társadalmat: a tehetős és tanult kozmopolita és liberális elitre, illetve a globalizáció veszteseire, a hagyományos értékeket valló, többnyire kétkezi munkából élő ’lokálisokra’.

Végül Cohen hosszasan fejtegeti, hogy a globalizáció sok fejlődő országban adósságválságot idézett elő, és ily módon a fejlődés és a jólét gátjává vált, mert az adósságteher megszorító gazdaságpolitikát tett szükségessé. Nem csoda, hogy a globális gazdaság nem teremtett demokráciát. Még ott sem egyébként, ahol hatalmas fejlődést eredményezett, mint Kínában.

Mindebből Cohen azt a következtetést vonja le, hogy a globalizáció ortodoxiájának befellegzett, és részben meg is tagadják már a nyugati világ vezetői. Csak éppen nem tudni, mi legyen helyette: egyelőre rögtönzéseknek vagyunk tanúi stratégia helyett. A Metazin egy korábbi szemléje ugyanerről úgy fogalmazott, hogy korai lenne a globalizációt temetni: világméretű recesszióval van dolgunk, nem a globalizáció végével.