„A puritanizmus forradalmi és totalitárius mozgalom, igazságai vallásiak és megalkuvást nem ismerőek” – olvassuk David Samuels konzervatív politológus professzortól az Unherd magazinban.

Ebből persze nem következik hogy a tétel fordítva is igaz, vagyis hogy minden hajthatatlan mozgalom, amely azonosulást követel meg és felforgatja a bevett magatartásformákat, egyben puritán is, a szó egyháztörténeti értelmében. Samuels professzor nem is igyekszik, hogy ezt bebizonyítsa. Írása voltaképp nem is erről szól, hanem arról, hogy Amerika változóban van, és nem tudni, mivé válik. A huszadik század derekán erős szakszervezetek, erős egyházak, erős civilszervezetek és egymás felé nyitott nagy politikai pártok országa volt. Ma viszont a politikai táborok közötti szembenállás egyre szektásabb jellegű csoportokra osztja a közélet résztvevőit, és ez indítja Samuelst a puritán mozgalmak metaforájának használatára. A Demokrata Párt, amely valaha azért küzdött, hogy a dolgozók lakáshoz, egészségügyi ellátáshoz és méltó időskori szolgáltatásokhoz jussanak, ma a globalista tőke pártján áll, amely amerikaiak tízmillióinak állását szüntette meg. A republikánus párt pedig, amely hagyományosan a leggazdagabbak és a nagyiparosok érdekeit képviselte inkább, ma a kisvállalkozók és a lecsúszottak pártja, élén egy „gyakran vád alá helyezett alakkal”, aki az amerikai politikai élet aljával veszi magát körül. Mindkét oldal süket a józan érvekre, előszeretettel fontolgatja, hogyan juttathatná rács mögé ellenfeleit, ami pedig élesen szemben áll a demokratikus Amerika hagyományaival. Azért az Egyesült Államok mégsem Nigéria vagy Kuba, például a Legfelsőbb Bíróság, az alapító atyák szándékainak szellemében – határt szabott „a progresszív buzgalomnak” – utal Samuels az abortusz és a pozitív diszkrimináció ügyében hozott ítéletekre. A két intoleráns tömbnek azonban el kellene döntenie, a toleráns és kompromisszumokra épülő Amerika hagyományát akarják-e folytatni, vagy az engesztelhetetlen puritánok szintén amerikai hagyományát. „A racionális alapító atyákét, vagy a szektaalapító szentek vad látomásaiét”.

Régi baloldali ismerősünk, Ian Buruma, a különben erősen progresszív Bard College tanára csak a demokraták háza táján véli felfedezni a legendás keleti-partvidéki puritánok mai utódait. Parafrazeálva Max Weber híres művének címét, a Harpers magazinban megjelent cikkének A protestáns etika és a woke szelleme címet adta. Idézi is Webert, aki azt írta, hogy a protestáns eszmények többet követelnek meg a hívektől, mint a katolikus előírások, és ebből szerinte az következik, hogy a protestánsoknál az erényfitogtatás „egy pillanatra sem szünetelhet”. Ha elfogadjuk is ezt a nem túl protestánsbarát megjegyzést, ebből persze megint csak nem következik, hogy minden erényfitogtatás puritán protestáns jelenség.

Márpedig Buruma ebben az összefügésben sorol példákat arra, hogy az egyetemeken sőt, már az elit középiskolákban is bűnbánatra szólítják fel a woke ideológiai kánon állítólagos megszegőit. Például a professzort, aki képes volt kiejteni a „nigger” szót egy régi szöveg felolvasása közben. Vagy egy kórházban az orvost, aki szerint az afroamerikaiak egészségügyi problémáit nem a rendszerszintű rasszizmus okozza. Vagy egyáltalán minden fehérbőrűt, aki, mint ilyen, a rabszolgatartók örököse. Az ilyesmi ideologikus diktatúrákban szokás, vagy vallási szektákban. Vagyis mégsem minden intoleráns csoport puritán protestáns fundamentalista szekta. Lehet például valamilyen ideologikus diktatúrához kötődő közösség is. Buruma mindenesetre mégis az egykori protestáns szektákhoz köti azokat az elit tanintézményeket amelyek évi hatvanezer dollárnál is nagyobb összegű tandíjat szednek egy-egy diáktól, és irracionális dogmákkal tömik a fejüket, állítólag a feketebőrűek érdekében. Miközben ezzel mit sem javítanak a szegény feketebőrű gettólakók hátrányos helyzetén. Samuelshez hasonlóan ő is egy jámbor óhajjal zárja fejtegetését: azt szeretné, ha az új „kiválasztottak” több figyelmet fordítanának Marxra, és „kevesebb időt töltenének Luther és Kálvin hosszú árnyékában”.