„Az egységes francia köztársaság a múlté, a multikulturális társadalom irreális vágyálom, azzal kell tehát számolni, hogy Franciaország egy etnikai-vallási közösségekre bomló új Libanonná válik” – állítja régi ismerősünk, Alain Finkielkraut filozófus, a Francia Akadémia tagja a konzervatív Causeur magazinban, amelynek tizenöt éve egyik alapítója volt.
A lap munkatársaival folytatott beszélgetés kiindulópontja az Államtanács friss ítélete, amely megtiltja a hidzsáb, az arcot takaró muszlim fátyol viselését a futballstadionokban. Pontosabban eddig is tilos volt, mint általában nyilvános helyen, de a szabályt az Emberjogi Liga támogatásával megtámadták a közigazgatási ügyekben az alkotmánybíróság szerepét betöltő Államtanács előtt. Finkielkraut megjegyzi, hogy az emberi jogokat ez esetben a párhuzamos muszlim társadalom legitimálására, továbbá a nők elnyomásának igazolására használják. És az ügynek nincs vége: a „hidzsábisták” megtámadják az ítéletet az Emberi Jogok Európai Bírósága előtt, és igen jó esélyük van rá, hogy nyerjenek.
Az emberjogi szervezeteken kívül támogatja őket az Engedetlenek Franciaországa nevű radikális baloldali párt is. Finkielkraut a párt több politikusát is idézi, akik szerint a muzulmán vallási öltözék üldözése rasszizmusra vall, továbbá a médiát is hibáztatja, amiért általában reakciós fantazmagóriának minősíti, hogy az iszlám hódító vallás. A filozófus azt gondolja, hogy a radikális baloldal azért áll az integrálódni nem hajlandó muszlimok mellé, mert abban reménykedik, hogy számuk növekedésével majd lehetősége nyílik választást nyerni. Ennek oltárán feláldozza a baloldal hagyományos világi szemléletét. Pontosabban fenntartja, de csak ha a kereszténységről an szó, még pontosabban arról „ami a kereszténységből még megmaradt”.
Ráadásul a radikális baloldal és a média jelentős része a koranyári gyújtogatást és rombolást is megértéssel kezeli, és azzal próbálja igazolni, hogy az így tiltakozók a rendszerszintű rasszizmus ellen lázadoznak. Márpedig Finkielkraut szerint egyszerűen a francia társadalom ellen fordulnak. Ezt a baloldaliaknak nehéz volna elfogadniuk, ezért inkább azt bizonygatják, hogy előbb volt az állami erőszak és a gyújtogatás-rombolás csak érthető reagálás rá. Jean-Luc Mélenchon, az Engedetlenek vezére úgy fogalmazott, hogy „a házőrző kutyák nyugalomra intenek, mi viszont azt követeljük, hogy igazság tétessék”. Hogy bölcsődék iskolák és polgármesteri hivatalok felgyújtása mennyiben visz közelebb az igazságtételhez, az nem érdekli a radikálisokat.
Finkielkraut szeretné remélni, hogy a túlnyomórészt első, második és harmadik generációs afrikai bevándorlók lakta lakótelepek népe egyszer talán mégis fellázad a gyújtogatók és a lakókat rettegésben tartó bűnözők ellen. De egyelőre azt látja, hogy az a nemzeti közösség, amely az 1980-as évekig fennállt, ma már nem létezik. Addig Franciaország lakói származásra való tekintet nélkül integrálódtak a francia hagyományhoz és kultúrához. Azóta egy párhuzamos társadalom van kialakulóban, amely szembefordul a köztársasággal, a franciák közös államával.
Finkielkraut különösen veszedelmes fejleménynek tartja az erőszakos lázongók és az Engedetlenek közeledését. Egyesek már Izrael helyzetéhez hasonlítják a franciaországi állapotokat, minthogy mindkét esetben vannak olyan területek, amelyeket nem ellenőriz az állam. Csakhogy a filozófus szerint Izraelben elképzelhető a megoldás, nevezetesen úgy, hogy valahogy mégiscsak létrejön a palesztinai arab állam is. Igaz, a mai kormány több pártja az egész Palesztinára kiterjesztené Izrael államot. Franciaországban viszont még elvben sem látszik a megoldás. Az ország nem osztható ketté az „őslakosok”, illetve a „bevándorlók” államára. Finkielkraut úgy látja, hogy inkább egyfajta libanonizálódás van kibontakozóban. Libanonban különálló és egymással gyakran fegyveres konfliktusba bonyolódó, az alkotmányban is rögzített etnikai-vallási közösségek (maronita, illetve ortodox keresztények és síita, illetve szunnita muszlimok) állama működik – úgy, ahogy. Franciaországban pedig a vallási-etnikai ellenségeskedés egy lopakodó polgárháború vonásait kezdi ölteni.