„A fősodorvonal-beli médiumok már nem a tárgyilagosságot és az igazság keresését tartják feladatuknak” – írja a Spiked magazinban régi ismerősünk, Joel Kotkin.

Elkeseredett hangú írásában Kotkin egyenesen úgy fogalmaz, hogy korunkban az agitprop szelleme uralkodik. Egyrészt az elit lapjaiban és tévécsatornáin uniformizált szellemben mutatják be a legkülönfélébb ügyeket, a gendertől az etnikai kérdésekig, a Covid-járványtól az éghajlatváltozásig. Másfelől pedig a valaha liberális szellemű nagy lapok és televíziók, akárcsak a nagy internetes felületek cenzúrát alkalmaznak az olyan tartalmak ellen, amelyeket félrevezetőnek tekintenek. A megfigyelés olyannyira nem új, hogy a Rand kutatóintézet adatainak tanúsága szerint az újságírás már 2019-ben is a tényekre alapozott tudósításoktól egyre határozottabban a vélemények közlésére állt át.

Kotkin részben abban látja az okot, hogy az elmúlt évtizedekben az újságírószakba társadalmi összetétele nagy változáson ment át. A helyi közösségekhez kötődő régi, középiskolát végzett riportersereg már a múlté, ma a szakmát kozmopolita, egyetemet végzett és többnyire úgynevezett progresszív nézeteket valló nemzedék űzi. Az egyetemek, például a New York-i Columbia médiaiskoláiban nem a tudósítás alapfogalmain van a hangsúly, hanem azon, hogy a társadalmi igazságosságot kell előmozdítani. A Pew közvéleménykutató felmérése szerint a fiatal újságírók nem sokat adnak a tárgyilagosságra és a kiegyensúlyozottságra. Továbbá az amerikai újságíróknak már kilenc évvel ezelőtt is csak 7 százaléka vallotta magát republikánus pártinak. Egy 2018-as adat szerint az újságíróktól érkező politikai pénztámogatás 97 százaléka a Demokrata Párthoz került.

Kotkin elismeri, hogy ez azért más, mint a klasszikus kommunista agitprop rendszer volt: az újságírók nem kényszerből, hanem meggyőződésből húznak egyfelé s próbálják egy irányba terelni az emberek gondolkodását. Igaz, nem épp a legnagyobb sikerrel, annál is kevésbé, mivel, mint Kotkin maga is megemlíti, élénk és erőteljes jobboldali médiatermés is van Amerikában. Annyi hasonlóság azonban felfedezhető az agitprop-típusú újságírással, hogy mindkettő a közönség félelmeire igyekszik apellálni, s e célból az ördöggel cimboráló közveszélyes alakoknak állítja be az ellenfél képviselőit. És ez a fajta agitprop-szemlélet nem szorítkozik a tájékoztatás világára. A kultúrában is hasonló a helyzet. Jonathan Chait liberális publicista a filmstúdiók és az online filmcsatornák kínálatát elemezve megállapította, hogy csaknem száz százalékig liberális a termés. Nem véletlenül: a szórakoztatóipari vállalatok vezetőinek választási kampánytámogatása 90 százalékban a Demokrata Párthoz kerül. Igen ám, de Maga Kotkin is beszámol róla, hogy a direkt progresszív üzenetet hordozó filmek általában megbuknak. Ezek ugyanis szélesebb közönséghez szólnak, mint a közéleti tartalmú újságcikkek és tévéműsorok.

Carl M. Cannon a RealClearPolitics politikaelemző oldal vezető szerkesztője sok mindenben egyetért Kotkinnal. Ő azonban azt hangsúlyozza, hogy az egyenirányított gondolkodás a jobb- és a baloldalon egyaránt uralkodóvá vált. A Fox tévécsatorna is azzal a szándékkal indult, mint valamikor a három nagy, az ABC, a CBS és az NBC: a kiegyensúlyozott és méltányos tájékoztatást tekintette feladatának. Csakhogy mint kiderült, a harcos kiállással sokkal nagyobb nézettség érhető el. A politika iránt érdeklődők nagy többsége ugyanis egyúttal az egyik oldal szenvedélyes híve is, és az újságokban és a tévéműsorokban a saját nézeteit akarja viszontlátni. Két szociológus, David Broockman és Joshua Kalla az idén jelentette meg tanulmányát arról, hogy a politika iránt érdeklődő amerikaiak a maguk visszhang-kamrájában élnek, nézeteik ily módon egyre radikalizálódnak, és egyre élesebb hangú kommentárokra vágynak. A média mindkét oldalon arra kényszerül, hogy kielégítse ezt az igényt, és ezzel egyúttal tovább mélyíti a megosztottságot. Más ez, mint az agitprop-világ volt, de ez sovány vígasz.