„Az egyiptomi kormány újabban bátorítja a neofáraonizmus identitáspolitikáját” – olvassuk a Közel-Keletre és Észak-Afrikára szakosodott Tahrir Intézet elemzését.

A fáraonizmus, vagyis az egyiptomi nacionalizmus ideológiája a 19. században jelent meg Egyiptomban, de igazán a két világháború között erősödött meg. Az ókori Egyiptomi Birodalomra visszavezetett nemzeti identitásnarratívák a pánarab és iszlamista mozgalmak ellenében fogalmazódott meg. A fáraonizmus hívei az egyiptomi népet európai gyökerűnek tartják, és az Afrikától való különállást hirdetik.

Az elmúlt években valóságos kultusza alakult ki az ókori Egyiptommal való történelmi kontinuitás doktrínájának. Gombamód szaporodnak a hagyományőrző civil kezdeményezések. A kormány is lelkesen képviseli a fáraonizmus ideológiáját: számos kulturális eseménnyel és új, az ókori és a mai Egyiptom közötti kulturális – sőt, genetikai – kontinuitást hangsúlyozó múzeummal igyekszik erősíteni az egyiptomi nemzettudatot. A nacionalista érzelmek népszerűségét jól szemlélteti a Netflix Kleopátra-sorozata körüli botrány. Sokan sértőnek tartották, hogy a sorozat az ókori egyiptomiakat túl feketének, vagyis afrikainak ábrázolja, ahelyett, hogy az európai gyökereket mutatná be. A felháborodás akkora volt, hogy a Turisztikai Minisztérium közleményben tiltakozott a film narratívája ellen.

Az államilag felkarolt fáraonizmus elemzők szerint több politikai célt is szolgál. Egyrészt az arab államok befolyásának csökkentését szolgálja. Másrészt a nacionalista retorika segít a kormánynak abban, hogy elterelje a figyelmet a súlyos gazdasági bajokról: a rekordokat döntő inflációról és a rohamosan növekvő eladósodásról. Már csak azért is – jegyzi meg a Tahrir Intézet elemzése – mert Egyiptomban egyre több a fekete-afrikai bevándorló. A radikálisabb fáraonisták azzal vádolják őket, hogy elveszik az egyiptomiak munkáját, földjét és ásványkincseit. Egyre többen követelik az Európába vágyó, ám Egyiptomban rekedt afrikai menekültek kitoloncolását is.

A migrációs hullám más észak-afrikai országokban is nagy feszültségeket okoz. Mint arról a Le Monde beszámolt, Marokkóban, Algériában és Tunéziában is egyre hangosabbak a bevándorlás etnikai, nacionalista ellenzői. Akárcsak Egyiptomban, a többi észak-afrikai országban is egyre több az Európába vágyó, ám oda el nem jutó fekte-afrikai migráns. A korábban a kivándorlás okozta problémákkal küzdő országoknak most a hirtelen megjelent bevándorlótömegek okoznak gondot. Kaisz Szaid Tunéziai elnök februárban bevándorlásellenes programot hirdetett: egyebek között azt ígérte, hogy megtisztítja az országot „az illegális bevándorlók hordáitól”, őket téve felelőssé a romló közbiztonságért és az elburjánzó bűnözésért, sőt, azt is felvetette, hogy a bevándorlást irányítók népességcserét akarnak végrehajtani a fekete-afrikai migránsok betelepítésével. Algériában, Marokkóban és Tunéziában hasonló félelmek terjednek arról, hogy a szubszaharai bevándorlók gyarmatosítani akarják az országot. A Le Monde megjegyzi, hogy minél szigorúbb bevándorlási szabályokat hoz Európa, annál több fekete-afrikai reked a Földközi-tenger túloldalán Észak-Afrikában, ami pedig ott alighanem tovább erősíti a bevándorlással és a feketékkel szembeni ellenérzéseket.