Berlusconi nem Mussolini, bár az összehasonlítás sokszor fölmerül. Hatalma azon alapul, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is övé a képernyő. De tényleg mindent elhisznek neki?
„Silvio Berlusconi politikai pályafutása médiamágnáshoz illő módon egy videokazettával kezdődött. 1994. január 26-án a tulajdonában lévő három országos tv-csatornán szózatot intézett a néphez. Két hónapon belül felforgatta az olasz politikát, új pártot hozott létre a semmiből, és megnyerte a választásokat. Magyarázatot keresve a Berlusconi-jelenségre, sokan emlegetik az 1994-es felvételt, amely úgy jelenítette meg az akkor még magánember Berlusconit, mint egy amerikai elnököt a Fehér Házban, mintha máris hivatalban lévő államférfi volna.”
Alexander ill. Alessandro Stille előszeretettel használja ezt a kazetta-történetet Berlusconi „virtuális elnökségének” jellemzésére az olasz politikáról szóló írásaiban. Stille, a Corriere della Sera főszerkesztőjének fia, maga is sikeres újságíró, a New York-i Columbia University zsurnalisztika karának tanára.
Legújabb, angolul írt könyve a The Sack of Rome, a Róma kirablása címet viseli. („Sacco di Roma” néven az Örök Város 1527-ben V. Károly német császár csapatai által történt kifosztását emlegetik.) A választási kampányra időzített olasz, és a német kiadás viszont ezen a címen fut: Citizen Berlusconi. Ez Orson Welles klasszikus filmjére, a Citizen Kane-re utal (magyarul Aranypolgár).
A történelmi párhuzamokkal maga Berlusconi sem fukarkodik. Hasonlította már magát Napóleonhoz, sőt Jézushoz is. A Mussolini-párhuzamot kerüli ugyan, de annál inkább élnek vele mások.
A brit Paul Ginsborg, aki korábban Cambridge-ben, most a Firenzei Egyetemen tanít olasz történelmet, inkább a különbségekre hívja fel a figyelmet.
„Berlusconi kis ember nagy étvággyal – írja a Guardianben nemrég megjelent cikkében. – Ez veszélyes fajta, ahogy az olasz és európai történelem bizonyítja. Viszont egészen másképp veszedelmes, mint a régi diktátorok. A választási kampány kezdetén Napóleonhoz hasonlította magát, ami sok kaján megjegyzésre adott alkalmat. De igazából épp az ellentétek tanulságosak. Az egyik kemény volt, harcolt és hódított. A másik csupa látszat és ígéret, mosoly és ajándék. Az egyik a háború nyelvét beszélte, a másik a képek és a fantázia modern nyelvét.”
Berlusconi nem egy új Mussolini: „Nem fasizmus ez, hanem valami más, aminek nincs még neve a politikai tudományban – folytatja Ginsborg. – Fasiszta uralmat nem tűrne el a mai Olaszország. Berlusconi rezsimjének éppen az a sajátossága, hogy megőrzi a formális politikai jogokat, fenntartja a mindennapi élet szabadságát, teret biztosít az ellenzéknek a médiában, a vezért még saját csatornáin is lehet gúnyolni. Berlusconi kedélyesen reagál a szatírára, híres mosolyát villantja az őt szidalmazókra, ezzel is jelezve a távolságot a bőszen fintorgó Mussolinitől. A nagy bűvészmutatvány épp abban áll, hogy egészen normálisnak látszik minden, miközben semmi sem az.”
A politológusok talán nem is, de más tudósok, például a médiológusok találnak azért nevet az új jelenségre. A híres szemiotikus, esztéta és regényíró, Umberto Eco médiapopulizmusról beszél népszerű cikkeinek új gyűjteményében, amellyel Berlusconi megdöntéséhez akar hozzájárulni. „Telekrácia” – mondja a francia kultúra- és technika-filozófus, Paul Virilio.
A médiológusok tudják, hogy a média nem mindenható. A tömegkommunikáció ereje nem annyira az új vélemények létrehozásában, mint inkább a már meglévők fölerősítésében rejlik. Ezért Eco azzal vigasztalja magát, hogy Berlusconi uralma csak addig tart, amíg a közönség meg nem unja.
Az olasz választóknak majdnem a fele már 2001-ben is Berlusconi ellen szavazott, és idén áprilisban akár kis többségre vergődhet az egyesült ellenzék. A dolgot azonban némiképp bonyolítja, hogy talán azok sem hisznek Berlusconinak, akik eddig rá szavaztak, és most is rá fognak.
Akik őt hallgatják, és neki tapsolnak a kampányban, „valószínűleg tudják, hogy szépít és henceg” – írja Ginsborg. „De a gyatra kormányzati teljesítmény nem csorbítja a vezérbe vetett hitüket. Mert Berlusconi olyan értékeket képvisel, amelyekkel könnyen azonosulnak.”