„Miért foglalkozunk ennyit ezzel a réges-régen kihalt teremtménnyel? Részben azért, mert a neandervölgyiekkel kapcsolatos kérdések minket magunkat is illetnek” – olvassuk a Guardian tudományos mellékletében Nikhil Krishnan filozófus összefoglalóját a neandervölgyi emberekkel kapcsolatos kutatásokról.

Az régészeti kutatásoknak, de főleg a genetikai vizsgálatoknak köszönhetően egyre többet tudunk a mára részben kiveszett ősemberekről. Az 1856-ban (vagyis még Darwin A fajok eredete című munkájának megjelenése előtt) a mai Németország területén felfedezett, 40 ezer éve kihalt neandervölgyi embert eleinte nem is tartották embernek, és később is a Homo sapienstől különböző fajnak tekintették. Pontosabban az emberszabású majmok és az ember közötti lénynek gondolták, és ennek megfelelően is ábrázolták: tagbaszakadt, lapos koponyájú, szőrös, görbe hátú és lábú, épphogy csak felegyenesedett lénynek. Sokáig ezen az anatómiai alapon intelligencia és kognitív képességek dolgában is alacsonyabb rendűnek tekintették a modern embernél. A maradványok felfedezésének évében Ernst Haeckel német természettudós azt javasolta, hogy Homo stupidusnak nevezzék el a neandervölgyieket.

Hiába derült ki, hogy magas szintű eszközhasználat, sőt, szimbolikus gondolkodás és fejlett kultúra és szociális képességek jellemezték őket, a neandervölgyiekkel kapcsolatos előítéletek még ma sem tűntek el teljességgel a közgondolkodásból. Újabban mindenesetre egyre több paleontológus szívügyének tekinti, hogy felszámolja a sztereotípiákat és pozitív színben tüntesse fel neandervölgyi embert. A kezükre játszanak a genetikai vizsgálatok, amelyek kimutatták, hogy az Afrikából csak később elvándorló Homo sapiens keveredett a neandervölgyiekkel, aminek ékes bizonyítéka, hogy a ma élő eurázsiaiak génállományának átlagosan 1,5-2 százaléka tőlük származik. Az új megközelítéshez új vizuális rekonstrukció is készült, amely már sokkal emberszerűbbnek és barátságosabbnak ábrázolja a neandervölgyieket – jegyzi meg Krishnan.

Az ellentábor politikai megfontolásokat sejt az új megközelítés mögött. Nevezetesen arra gyanakszik, hogy aki a nyilvánvaló különbségek ellenére a neandervölgyi ember és a modern ember közötti kontinuitást hangoztatja, valójában a modern sokszínűség és egyenlőség eszméjét igyekszik erősíteni. Agustín Fuentes princetoni paleoantropológus szerint a neandervölgyi ősember emberré avatása segít a társadalmi és kulturális különbségekkel kapcsolatos érzékenyítésben. A másik tábor viszont attól tart, hogy ha így gondolkodunk, végül még teljességgel elmossuk az ősember és a modern ember közötti fontos különbségeket.

Ahogyan korábban a rasszizmus, most a sokszínűség és az antirasszizmus torzítja el a neandervölgyiekkel kapcsolatos kutatásokat – írja Krishnan. A 19. században számos tudós igyekezett cáfolni, hogy az európai embereknek is van közös őse az emberszabásúakkal, illetve azt is, hogy az európaiak is Afrikából elszármazott ősemberek leszármazottai. Akkoriban evolúciós szempontból alacsonyabb rendűnek, a majmokhoz közelebb állónak tekintették az Európán kívüli területek őslakosait, és egyebek között ezzel legitimálták a gyarmatosítást. A neandervölgyi ősök felfedezése megcáfolta a fehér ember önálló eredetére vonatkozó feltevéseket. Ezért újabban az emberi faj egyégének és sokszínűségének szemléltetésére használják fel a neandervölgyi ősöket.