„Azzal vert meg minket a sors, hogy történelmi időkben kell élnünk. A jövő történészei minden bizonnyal a tömeges etnikai tisztogatás visszatérésének éveként értékelik majd 2023-at” – írja Aris Roussinos az Unherd magazinban, visszatekintve az elmúlt év etnikai konfliktusaira, és egyúttal a gázai háború lehetséges végkimenetelét latolgatva.

2023-ban több konfliktus is tömeges kitelepítésekkel járt. Bár a szó jogi értelmében aligha nevezhető etnikai tisztogatásnak, Roussinos ide sorolja a Pakinsztánból kitoloncolt félmillió afgán illegális bevándorló ügyét. Ahhoz azonban kétség sem fér, hogy amikor az azeri támadás nyomán Hegyi Karabahból százhúszezer örmény menekült át Örményországba, az az első világháború utáni kisázsiai kitelepítéseket idézi. Ennél is nagyobb volumenű lehetne a gázai palesztinok elűzése, már ha valóban megtörténik. A Netanjahu-kormány politikusai között nincs egyetértés ez ügyben. Avi Dichter mezőgazdasági miniszter egyértelműen Gáza kiürítése mellett tette le a garast. Az ultranacionalista Bezalel Smotrich pénzügyminiszter Kongóba telepítené a kétmilliós gázai palesztin lakosságot. Mások azt javasolták, hogy a palesztinokat a Nyugat fogadja be, megint mások inkább a térségbeli arab államokban és Törökországban keresnének nekik helyet. A palesztinok gázai exodusa Netanhaju miniszterelnöknek sem volna ellenére, ha önkéntes alapon valósulna meg. Az izraeli diplomácia igyekezett nemzetközi támogatást szerezni az elképzelésnek.

Roussinos valószínűsíti, hogy Gázát végül elhagyják a palesztinok. Miután a lakások egyre nagyobb része lakhatatlanná válik, talán nem is kellene erőszakkal kitelepíteni őket, maguktól is elmennek majd. A világ pedig majd befogja az orrát – jósolja Roussinos. A Biden-kormányzat nem támogatja a kitelepítést, de  szerinte csak azért nem, mert Biden nem akarja elveszíteni palesztin-párti baloldali választóit. Ha annak nem volt nagy visszhangja a nyugati keresztény világban – érvel –, hogy a hegyi-karabahi keresztény örményeket kitelepítették Azerbajdzsánból és hogy az iraki keresztények menekülni kényszerültek otthonukból, akkor a gázai palesztinok elűzésének sem lesz. Persze mindez egyáltalán nem egyedi eset. Elvégre a második világháború utáni több tíz millió embert érintő európai kitelepítésekről is a nagyhatalmak vezetői egyeztek meg. Churchill is támogatta a javaslatot, aztán néhány év múlva, de a vasfüggöny felhúzása után már botrányosnak nevezte a szudétanémetek kitelepítését.

És bármennyire kifogásolható is az etnikai tisztogatás enyhébb formájának tekintett kitelepítés erkölcsi szempontból, a történelem azt mutatja, hogy a módszer meglehetősen hatásos eszköze a későbbi konfliktusok megelőzésének. Mint Michael Mann szociológus, a nacionalizmus-kuitatások egyik doyenje megállapította, a demokrácia megszilárdítása kéz a kézben jár az etnikai homogenitás kialakításával. A világháborúk utáni népességcserék, például a száz évvel ezelőtti török-görög kitelepítések után jelentősen csökkent az érintett államok közötti feszültség. (Roussinos nem említi meg, hogy a második világháború után kitelepítésre kárhoztatott 12 millió német közül becslések szerint legalább félmillió, de talán két és félmillió is odaveszhetett.) „A sors sötét iróniája, hogy az erőszakos kitelepítés szöges ellentétben áll az európai értékekkel, ám az európai jólétet és béke alapját etnikai tisztogatások teremtették meg” – vonja le Roussinos a paradox tanulságot.

Mindebből azonban aligha következik, hogy a gázai palesztinok kitelepítése is hasonló eredményre vezetne – ismeri el Roussinos. A világháborúk után elűzött kisebbségek otthonra leltek az anyaországban, a gázai palesztinoknak viszont nincsen hazája, senki sem akarja befogadni őket. A már most is jelentős integrálatlan menekült súlyos biztonsági kockázatot jelent, mint azt Libanon és Jordánia példája is mutatja. Arról nem is beszélve, – teszi hozzá Roussinos –, hogy a gázai palesztinok kitelepítése precedenst teremthet, és könnyen hivatkozási alapul szolgálhat további etnikai tisztogatásokra.