„A kelet-európaiak életét évszázadokon át a nagyhatalmi központokból – Bécsből, Berlinből, Isztambulból, Szentpétervárról aztán Moszkvából – határozták meg. A könyvemben azt akartam megmutatni, milyen volt az élet ebben a köztes régióban. És azt is, hogy Kelet-Európában a vallási, nyelvi és kulturális különbségek ellenére az emberek együtt tudtak élni egymással – nem úgy, mint Nyugat-Európában“ – olvassuk a Spiegel interjúját Jacob Mikanowksi történésszel.

Mikanowskit a Viszlát Kelet-Európa: egy eltűnő világ kultúrtörténete című tavaly megjelent monográfiája kapcsán kérdezte a hamburgi hetilap. Ötszáz oldalas könyvében Mikanowski új megvilágításba igyekszik helyezni Kelet-Európának, mint a birodalmak ütközőzónájának történetét . Kelet-Európán a vasfüggöny mögötti országokat érti a Baltikumtól Közép-Európán át egészen Romániáig és Bulgáriáig, de ide sorolja az egykori Jugoszlávia területeit is. A térség népeinek kollektív emlékezetét meghatározza, hogy modernkori történetük jelentős részében birodalmak perifériájaként, egymással versengő nagyhatalmaknak kiszolgáltatva léteztek. És gyakran a nagyobb önállóságot is keserűen élték meg: a szovjet birodalom összeomlásával nőtt a szuverenitásuk, de a kapitalizmusra való áttérés szörnyű gazdasági válságot és társadalmi traumát okozott.

Mikanowski egyebek között amellett érvel, hogy – szemben az elterjedt nézetekkel – Kelet-Európa történetileg a sokszínűség, a tolerancia és a szabadság iránti vágy bölcsője. Itt a különböző vallású, nyelvű, etikumú és kultúrájú népek évszázadokon át relatív békességben éltek, miközben a nyugat-európai területek a nemzetállami törekvések eredményeképpen már jóval korábban homogénné váltak, miközben során az asszimilációt elutasító kisebbségek keletre vándoroltak. Kelet-Európában a nacionalizmus csak később, a 19. században jelent meg, igaz, azóta számos viszályt és háborút okozott. Mikanowski az első világháborút és a holokausztot egyaránt ide sorolja. Hozzáteszi, hogy a szovjet idők internacionalizmusa és a kommunista ideológia kulturális hegemóniája végképp kilúgozta a térség etnikai, vallási és kulturális sokszínűségét. A rendszerváltás idejére Kelet-Európa etnikai szempontból homogénebb lett, és neve az elmaradottság, a szegénység és az elnyomás szinonimájává vált. Mikanowski ezzel magyarázza, hogy a térség országai inkább Közép-Európával, a Baltikummal vagy Dél-Európával azonosítják magukat, mintsem a Nyugat ellentétének számító Kelet-Európával.

Pedig kelet-európaikélnt is lenne mire büszkének lenniük. Egyrészt például a fentebb említett toleranciára és sokszínűségre, másrészt pedig a szabadságszeretetre. Mikanowski megjegyzi, hogy a Nyugat is sokat tanulhatna Kelet-Európa történelméből: a kulturálisan sokszínű népek együttélésének kelet-európai modelljét akár a bevándorlás kontextusában is alkalmazhatná. És Kelet-Európa példát mutatott szabadságszeretetből is. Mikanowski a hidegháborút elemezve azt állítja, hogy a szovjet birodalmat a mindennapi életben a szabadság kis szféráit működtető, de az 1956-os, az 1968-as forradalmakban nyíltan fellázadó kelet-európaiak buktatták meg. A Szovjetunió ütközőzónának szánta, és vele akarta elszigetelni magát a Nyugattól, ehelyett azonban Kelet-Európa inkább a nyugatiasodás és a demokratizálódás kapuja lett, és ezzel aláásta Moszkva uralmát és a kommunista rendszert.