„Ha egy nemzetként akarunk tovább élni, akkor minden ausztrálnak meg kell értenie és tudomásul kell vennie gyarmati múltunk történetét”– vonja le közös tanulmányának végkövetkeztetését három ausztráliai egyetem öt kutatója a Conversation magazinban.

Nem kétséges, ha mindenki pontosan ugyanazt gondolja a múltról, akkor létrejön a lehető legnagyobb nemzeti egység – legalábbis a történelemmel kapcsolatban. A történelmi gyakorlat azt mutatja azonban, hogy egységes történelemszemléletet csak kényszerrel, a másként gondolkozók elnyomásával és elhallgattatásával lehet megvalósítani, ami csak látszólag erősítené a nemzeti egységet.

Kétszáztizenhat éve január 26-án tartják meg Ausztrália Napját, arra a napra emlékezve, amikor az első, foglyokat és telepeseket szállító flotta kikötött, és ezzel 1788-ban létrejött az új brit gyarmat. A szerzők egyetértenek a baloldali és őslakos-szervezetekkel abban, hogy nekik ez gyásznap. Az idén különösen keserű volt a tiltakozás az ünnepen, mert tavaly októberben népszavazáson bukott el az alkotmánymódosítás, amely külön bizottságot állított volna fel az Őslakosok Hangjának címe alatt. További ok volt, hogy az „Invázió Napján” rendezett tiltakozó gyűléseken az Izraellel szembeni palesztin vádak is hangot kaptak. A kutatók kétezerötszáz nem őslakos ausztráltól tudakolták, hogyan vélekednek a vitatott kérdésekről, például arról, hogy Ausztrália Napja maradjon-e január 26-án, és egyben azt is kérdezték, mit tudnak az őslakosság történetéről (valójában az őslakosok panaszainak és a válaszul bevezetett reformoknak az elmúlt nyolcvan évéről). Az derült ki, hogy minél többet tudnak, annál inkább helyeslik a további változások követelését. Persze lehet, hogy a logikai összefüggés éppen fordított: mivel baloldaliak, jobban érdeklődnek az őslakosok követelési iránt.

„Ausztrália woke-jai a mai erkölcsöket kérik számon a kétszáz évvel ezelőtti embereken” – vélekedik minderről Tom Switzer libertárius sidney-i politológus az American Conservative hasábjain.

Switzer arra hívja fel a figyelmet, hogy a 18. század végén Ausztrália nem kerülhette el a gyarmatosítást. Csak az volt a kérdés, britek, vagy hollandok, spanyolok, franciák vagy japánok lesznek-e a gyarmatosítók. Switzer korántsem akar a gyarmati korban elkövetett erőszakos és tömeges bűnök védelmére kelni. Csak azt jegyzi meg, hogy a gyarmati elnyomásból mára egy toleráns, sokszínű jogállam született, amelyet nem lenne célravezető lerombolni, márpedig szerinte a baloldal pontosan ezt tenné, ha elérné, hogy Ausztrália egyetlen elítélendő folyamatnak minősítse az ide vezető utat.

Switzer úgy látja, hogy a történelmi felülvizsgálattalk a baloldali elitnek egyetlken célja van: erényesebbnek szeretné látni magát, mint a köznép, amelyet a haladó szellemiségűek mélyen lenéznek. Sok híres ember és intézmény máris e történelmi reevízió hatása alá került. A krikettválogatott kapitánya, akárcsak a melbourne-i nyílt teniszbajnokság szervezői már el is határolódtak Ausztrália Napjától, 80 városban nem rendezték meg a január 26-i rendezvényeket, a legnagyobb kiskereskedelmi hálózat, a Woolworth levette a polcokról az e napra emlékeztető árukat, mire a jobbközép ellenzék vezére bojkottra szólított fel az áruházlánc ellen. Vandál csoportok ezek után két boltot megrongáltak.

Az ilyesmi azelőtt nem volt szokás Ausztráliában. A többség – folytatja Switzer – nem azért nem akarja, hogy eltöröljék vagy áthelyezzék Ausztrália napját, mintha rasszista lenne. Hanem azért, mert nem fogadja el, hogy bűnbánatot kelljen tanúsítania, holott a világ egyik letoleránsabb, legsokszínűbb államát hozta létre, és évtizedek óta újabb és újabb intézkedésekkel igyekszik előmozdítani az őslakosok felzárkóztatását. Switzer szerint azokkal van baj, akik ezt a fejlődést, ezt a hagyományt el akarják ítélni, nem pedig azokkal, akik védelmezik és tovább akarják építeni.