„Amikor környezetvédők zártak le egy országos főutat, a megyei hatóságok büntetőfeljelentést tettek. Amikor a traktorok Párizsba vezető létfontosságú autópályákat zártak le, a rendőrség előzékenyen gondoskodott a biztonságukról” – panaszolja a baloldali L’Obsban Émilie Brouze.
Nicolas Bricas élelmezéskutatót idézi, aki szerint Franciaországban „az agrártermelő szent”, és egyetlen kormány sem szeret tiltakozó gazdákat látni az utcán, az utakon. Pedig a gazdák egyre kevesebben vannak. Negyven éve még a lakosság 7 százalékát tették ki, azóta 2 százalékra zsugorodott az arányuk. De mégsem mernek ellenállni nekik. Michel Wieviorka szociológus arról számol be, hogy tőlük még az erőszakos fellépést is elfogadja a lakosság többsége. A franciák ugyanis büszkék a nemzeti identitás fontos alkotóelemének tekintik a gazdákat, a mezőgazdaságot és az állattenyésztést.
A Pour l’Ecoban Adrien Palluet arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdatársadalom korántsem egységes. Miután a blokád hatására a kormány engedményeket ígért, és bejelentette, hogy nem vonja vissza a gázolaj hatósági ártámogatását, a tüntetők egy része hazament. A tiltakozók legalább fele viszont nem tágít. A magas fokon gépesített, automatizált és informatizált nagygazdaságok traktorosait ugyanis a kétségbeesés hajtotta ki az utakra. Őket a gazdálkodásban és a kormánnyal zajló konfliktusban is a hozam érdekli. A kisebb, családi gazdaságoknál viszont a hagyományos életforma fenntartása a cél, és nem tudnak kibékülni a szigorú bürokratikus előírásokkal, amelyek megkövetelik, hogy tevékenységük minden apró mozzanatát dokumentálják, különben irdatlan bírságot sóz rájuk a hatóság. Az egyre szigorodó adminisztratív és környezetvédelmi előírások őket csakugyan a kétségbeesésbe kergetik.
A La Croix-ban François Purseigle szociológus azt fejtegeti, hogy a kis- és közepes termelők már létükben érzik fenyegetve magukat, mivel azt látják, hogy egyre kevesebben vannak. Egyre többen mondanak le arról, hogy gyermekeiknek adják át a gazdaságot. Tizenöt éve még ritka volt az ilyen panasz. Ráadásul, habár ők képviselik a hagyományos vidéki életforma alapját, valójában egyre több a konfliktusuk a községek lakóival. Hiszen már a falvakban is kisebbségbe szorultak. Ha egy pék kíván üzletet nyitni egy faluban, mindenki szívesen látja. Nem úgy egy új sertéstelepet. Közben nemzedéki konfliktus is van a követendő gazdálkodási módszereket illetően. Az egyetemről kikerülő fiatalabbak valamilyen nemesebb cél szolgálatába állítanák a gazdaságot, hogy elmondhassák, mennyire hozzájárulnak a környezet megóvásához, de ez még tovább csökkenti a hatékonyságot. Az idősebbek ezt gyakran rosszul tűrik.
A France Info állami televízió műsorában Elise Roullaud szociológus arra az ellentmondásra hívja fel a figyelmet, hogy jóllehet Franciaországban nagy becsben tartják a hagyományos állattenyésztést és növénytermesztést, és nem szeretnék, ha az ő mezőgazdaságuk is amerikanizálódna, azért a gazdák úgy érzék, hogy egészen szélsőséges eszközökhöz kell folyamodniuk, ha el akarnak érni valamit. Az Európai Unió egymás után bocsátja ki az egyre újabb mezőgazdasági direktívákat, de valójában nincs koncepciója arról, miféle mezőgazdaságit szeretne Európában, és hogy ahhoz milyen feltételeket kellene megteremteni. Amíg így lesz, addig a jövőben is számolnunk kell a gazdák haragos tüntetéseivel.