„A francia egyetemek fekete napja volt, amikor szélsőséges aktivisták túszul ejtették az intézményt, amely állítólag a jövő politikai vezető rétegét képzi” – kesereg a L’Express hasábjain Gilles Kepel szociológus és politológus, aki több mint harminc éven át oktatta a Közel-Kelet történelmét és társadalmát a Sciences Po egyetemen.
A megyei közigazgatás felfüggesztette a Science Po támogatását, amíg a vezetők nem vetnek véget annak, hogy „egy szélsőséges kisebbség a radikális baloldali politikusok és iszlamisták támogatásával antiszemita uszítás színterévé teszik az egyetemet”. A Sciences Po évi egymillió eurót kap a megyétől, ami persze eltörpül a 75 milliós állami támogatás mellett. Közben a Sorbonne-on is egyetemfoglalás zajlott, de ezt a rendőrség azon nyomban felszámolta.
A Le Point hasábjain két egyetemi professzor, Michel Goldberg és Isabelle de Mecquenem azt gondolja, hogy a szitkozódás és a kirekesztés helyett értelmes vita is kezdődhetne a Sciences Po-n. Politikatudományt tanuló dákoknak bizonyára el lehetne magyarázni, hogy cionista, fasiszta és náci nem egy és ugyanaz. Azon kívül elvárható lenne tőlük, hogy ha Izrael politikájával van bajuk, ne franciaországi zsidó származású diákokon próbálják kitölteni a dühüket. Sőt, a vitában kiderülne, hogy Palesztinában is mindkét oldalon vannak hívei a párbeszédnek, az általánosítás tehát hibás.
A katolikus La Croix főszerkesztője, Jean-Christophe Ploquin szintén abban reménykedik, hogy az érzelmek magasra csapó hullámai nem zárják ki a párbeszédet. Felháborítónak tartja, hogy Izrael gázai háborúja nyomán Afrikában és Latin-Amerikában a hősies felszabadító mozgalmaknak kijáró tisztelet övezi a Hamászt. Ez a felfogás uralkodik számos amerikai egyetemen is, és ez terjedt át áprilisban a francia egyetemekre. Bármilyen igazságtalan is ez a szemlélet, Ploquin óvja az egyetemi hatóságokat attól, hogy elfojtsák a vitát. „A megoldáshoz a szívet és az észt egyaránt mozgósítani kell” – adja meg a receptet.
A L’Express vitarovatában a bevezetőben idézett Gilles Kepel nem lát esélyt értelmes vitára. A szélsőséges tiltakozók ugyanis nem vitázni akarnak, hanem olyan követelésekkel állnak elő, amelyeket az egyetem nem teljesíthet. Pontosabban a Sciences Po vezetősége megígérte, hogy ha a tiltakozó csoport kivonul az elfoglalt termekből, akkor egyetemi gyűlést rendeznek, és ott megvitatják azt a követelést is, hogy az egyetem szakítsa meg izraeli intézményekhez fűződő kapcsolatait. Ezt Kepel kapitulációnak minősíti, és azt kérdi, hol van ilyenkor a felsőoktatási miniszter. (Sylvie Retailleau asszony másnap a köztelevízió adásában azt mondta, hogy az Izrael-ellenes egyetemi bojkottról szó sem lehet.)
Kepel úgy látja, hogy a radikális baloldal továbbra is Nyugat-ellenes, akárcsak a hidegháború idején volt, csak most nem a Kelet a példaképe, hanem a Dél, amelyet elnyom a kizsákmányoló Észak (ez pedig azonos a korábbi Nyugattal). Ahogy a hajdani keleti kommunista rezsimek elnyomó jellege sem zavarta a korabeli nyugati társutasokat, most sem akad fenn a szélsőséges baloldal azon, hogy a Dél államaiban elnyomó és korrupt rendszerek működnek, amelyek nem képesek kivezetni országaik lakosságát a nyomorból. Ebbe a világszemléletbe illeszkedik az Izraellel szembeni gyűlölet, amelyet ő maga is személyesen megtapasztalt a Sciences Po főépülete előtt Párizsban. Odáig jutottunk – fejtegeti – hogy a gyűlölködés lehetetlenné teszi az épkézláb vitát. Ahhoz ugyanis közös értékek kellenének. Márpedig a Kepel szerint Amerikából importált woke szemlélet libanonizálja, egymással szemben álló táborokra szabdalja a társadalmat. És ha az egyetemen ezt a világnézetet tanítják, például a közel-keleti helyzet és történelem bonyolult összefüggései helyett, akkor nem meglepő, hogy az lesz az eredmény, amit a Sciences Po-n láttunk.