A fagyipárt mindenféle finomságot ígér. A főzelékpárt gyakran üdvös politikát hirdet, csak az a bökkenő, hogy senki sem szalad le a kapu elé, amikor meghallja a spenótos autó csengettyűjét.
„Az amerikai politikában az egyik párt mindig spenótpárt, a másik meg fagyipárt – írja Walter Russell Mead a Weekly Standardben. – A spenótpárt azt mondja: nem finom, de meg kell enni, mert jót tesz. A fagyipárt most akar örömöt szerezni. Jimmy Carter elnöksége idején a demokraták voltak a spenótpárt. Fizessünk több adót! Engedelmeskedjünk még több állami szabálynak! Csavarjuk le a fűtést! Adjuk vissza a csatornát Panamának! Manapság meg a republikánusok prédikálnak spenótot. Végig kell csinálni a háborút! Menjetek később nyugdíjba, és akkor vigyetek haza kevesebbet! Legyetek jó gyerekek, maradjatok csöndben, miközben a legjobb munkahelyek Kínába vándorolnak. Később meg fogjátok köszönni nekünk, amikor politikánk eredményeképpen majd mindenki jobban él. A spenótpárt gyakran üdvös politikát hirdet, csak az a bökkenő, hogy senki sem szalad le a kapu elé, amikor meghallja a spenótos autó csengettyűjét.”
Walter Russell Mead jeles külpolitikai elemző. Erre a belpolitikai bölcselkedésre egy olyan napon ragadtatta magát, amikor közlekedési sztrájk miatt nem tudott bemenni manhattani irodájába. Persze fürdőköpenyben, gyümölcsteát szürcsölve sem tagadta meg szakmáját. Szíve szerint demokrata – ezt is elmeséli, nemcsak a fürdőköpenyt –, de minthogy a demokratáknak nincs átfogó nemzetbiztonsági politikája, és amúgy is a republikánusoké mind a Fehér Ház, mind a Kongresszus, inkább azon törte a fejét, hogy le lehetne-e vakarni a spenótot Bush elnök pártjáról.
Olyan politikai programpontokat keresett, amelyek „népszerűek, gyakorlatiasak, és megfelelnek a konzervatív elveknek”. Elmélkedései eredményéről szóló cikkében Mead nem azon siránkozik, hogy milyen buták a mindig csak fagyit akaró gyerekek. Nem vágja magát heroikus pózba: valakinek meg kell etetnie velük a spenótot, még ha nem is a fagyis bácsinak. Még csak azon sem töri a fejét, hogy nem lehetne-e elhitetni a picinyekkel, hogy a főzelék is nagyon fincsi.
„Egy demokratikus társadalomban az a politika titka, hogy kitaláljuk, hogyan lehet megadni az embereknek, amit szeretnének. A demokraták ennek voltak a mesterei a New Deal korában. A nagy kormányzati bürokráciák olyan szociális programokat valósítottak meg, és olyan szolgáltatásokat nyújtottak, amilyenekhez a választók a maguk erejéből nem bírtak volna hozzájutni, s úgy látszott, hogy a szabályozott gazdaság a jólét kulcsa a választók nagy tömegei számára. Az új gazdaságban azonban már nem hatásos ez a recept.”
„Reagan első elnöksége óta a republikánusok azért törtek előre a politikában – folytatja a gondolatmenetet Mead –, mert lebontották a New Deal és a Great Society programoknak a választók által már nem becsült részeit. S a korábban népszerűtlen szabadpiaci ideológiájuk is előnyükre vált, mert a választók időközben arra a következtetésre jutottak, hogy a szabad piac több és jobb árut állít elő, több és jobb munkahelyet teremt, mint a New Deal.”
„De most megint a republikánusok vannak bajban. A régi programok lebontása már nem elég. Akár egészségügyről, oktatásról, nyugdíjakról, akár a munkahelyek biztonságáról van szó, a választók többet akarnak. S az a kevés, amit a republikánusok kínálnak, túlságosan spenótízű.”
A demokraták még mindig el vannak merülve a New Deal iránti nosztalgiában. De ha a republikánusoknak nem sikerül hamarosan megrakniuk és utcára küldeniük a jégkrémes autót – figyelmeztet Mead –, akkor nagy vereségnek néznek elébe.