„A gazdasági növekedés szikrája gyakran akkor lobban lángra, amikor egy társadalom kezd jó véleménnyel lenni a gazdagokról” – magyarázza az Economic Affairs tudományos folyóiratban Rainer Zitelmann német történész és szociológus, miért tartotta fontosnak felmérni, milyen képet alkotnak a társadalmak a maguk leggazdagabbjairól.
Köztudomású, hogy az Egyesült Államokban a hőskorban a lakosság legitimnek fogadta el a gazdagok státusát, mert az volt az uralkodó meggyőződés, hogy ez a lehetőség elvben mindenki előtt nyitva áll. Zitelmann másik példája Kína, ahol is az 1980-as években Teng Hsziao-ping nyíltan meghirdette, hogy először néhány embernek kell meggazdagodnia ahhoz, hogy a százmilliók kikecmeregjenek a nyomorból. Zitelmann furcsállja, hogy a társadalomtudomány mégsem tartja fontos kutatási területnek a gazdagok megítélését.
Zitelmann, aki mellesleg ingatlanbefektető is, saját költségére 48 közvélemény-kutatást rendelt meg szakintézetektől, mindenekelőtt az Ipsostól. Több mint 660 ezer eurót költött a felmérésekre. 13 országot vont be a vizsgálatba, az Egyesült Államokat nagy Britanniát, Németországot, Franciaországot, Olaszországot, Spanyolországot, Svédországot, Kínát, Japánt, Dél-Koreát, Vietnámot, Lengyelországot és Chilét. A kérdezőbiztosok ugyanazt a kérdőívet töltették ki mindenütt: a válaszadóknak hét pozitív és hét negatív tulajdonság közül kellett kiválasztaniuk azokat, amelyek szerintük ráillenek azokra, akiknek egymillió dollárnál nagyobb vagyonuk van. A megjelölt jó és rossz tulajdonságok számának hányadosából nyert összesített arányszám azt mutatja, hol mekkora becsülete van a gazdagoknak. Spanyolországban átlagban háromszor annyi rossz vonást tulajdonítottak a gazdagoknak, mint jót. Vietnamban háromszor kevesebbet. Olaszország, Németország és Chile esetében is több volt a negatív vélemény a pozitívnál. Kilenc országban külön is vizsgálták, hogyan vélekednek az emberek azokról a gazdagokról, akiket ismernek. És természetesen sokkal jobb lett az eredmény.
Ezek után újabb vizsgálat következett: azt próbálták kideríteni, mennyire az irigység motiválja a negatív ítéleteket. Azt találták, hogy az irigység ott érhető tetten, hogy az irigy ember nem a maga helyzetének javításával akar nagyobb egyenlőséget teremteni, hanem a gazdagabb helyzetének rontásával. Ezért a kutatók megkérdezték, hogy a válaszadók mennyire támogatnák a gazdagok jóval szigorúbb megadóztatását. Irigység dolgában Franciaország került az élre, és a lengyelek bizonyultak a legkevésbé irigynek. A két mutatót egyesítve alkották meg a GMI-t, a gazdagok megítélésének indexét. Franciaország az összesítésben is a leginkább gazdagellenesnek bizonyult, a leginkább gazdagbarát három nép pedig a kutatási eredmények szerint a japán, a dél-koreai és a lengyel. Lengyelország kakukktojás, mert az európai országokban általában rosszabb a gazdagok megítélése, mint Ázsiában. A másik kivétel Kína, ahol nagyjából az európai értékeket mérték a kutatók.
Zitelmann folytatni akarja a munkát, de másokat is erre biztat. Újabb országokban is érdemes gyűjteni ezeket az adatokat, továbbá célszerű volna kutatni az eltérések társadalmi okait, és azt is, hogy a gazdagokról alkotott nézetek és sztereotípiák hogyan tükröződnek az egyes kormányok döntéseiben, például adópolitikájában.