„A Nyugatnak tett gesztusokból semmi jó nem sült ki, Oroszország más utat keres a boldoguláshoz, és sokat számítanak  a szemében a Szovjetunió egykori barátai, akik ebben a helyzetben sem fordulnak el Oroszországtól” – írja az EU által a Kreml propagandamédiájának tekintett Izvesztyijában Alekszandr Vedrusszov politológus. 

Oroszország külpolitikáját a Szovjetunió felbomlása óta már nem pragmatikus megfontolások vezetik. Azelőtt ideológiai okokból nehezebben let volna jó kapcsolatokat kiépítenie például Iránnal, Szaúd-Arábiával és Törökországgal. Ez a politika – folytatja a fejtegetést a moszkvai politológus – jól működik Ázsiában, Afrikában, Latin-Amerikában és a Közel-Keleten. Mindenhol, csak a Nyugattal nem sikerült vele célt érni. Bármennyire kölcsönösen előnyös kapcsolatokat tartott is fenn Oroszország Európával (így írja Vedrusszov, azt sugallva, Nyugat-Oroszországot nem tekinti Európa részének), az ideológia a kapcsolatok útjában áll. „Csakhogy nem a mi ideológiánk: Oroszország pragmatizmusa a liberális fundamentalizmus áthatolhatatlan falába ütközött.”

Pedig szerinte Moszkva rengeteg áldozatot hozott az euroatlantiakkal kiépítendő kapcsolatok kedvéért. „Feladta a globális Vörös Projektet”, feloszlatta a Varsói Szerződés Szervezetét, majd a KGST-t, kivonta katonaságát Kínából és Kubából. Erre mi volt a válasz? A NATO zöld utat szeretne magának ahhoz, hogy Harkov mellől lőhesse rakétáival Oroszország területét. Vedrusszov itt tapintatosan elsiklik afölött, hogy Ukrajna pillanatnyilag és alighanem hosszú távon is lemondhat területének egyötödéről, továbbá, hogy százezrek haltak meg a háborúban és egész települések dőltek romba, miután (nyilván abszolúte pragmatikus okokból) az orosz csapatok úgynevezett különleges hadműveletet indítottak Ukrajnában.

Megállapítja viszont, hogy valamiért mégiscsak „geoökonómiai” szakítás következett be Oroszország és a Nyugat között, és hogy ma már e geopolitikai és gazdaság szembenállás visszafordíthatatlan. Következésképp sebességet kell váltani a keleti kapcsolatok építésében, és Putyin elnök ennek érdekében látogatott (huszonnégy év után) Észak-Koreába. Vedrusszov egyetértőleg idézi Putyin elnöknek a központi pártlap, a Nodong Szinmun hasábjain megjelent mondatait, miszerint Oroszország támogatja a hősies koreai népet „az alattomos, veszedelmes és agresszív ellenséggel szemben”. A moszkvai elemző a sok szóvirág közepette azt is megemlíti, hogy az észak-koreai munkaerő-tartalék segíthet felgyorsítani Oroszország keleti térségeinek fejlődését. Kim Dzsong Un észak-koreai vezető egészen páratlan nyíltsággal állt Oroszország ukrajnai háborúja mellé: „teljes támogatásáról és szolidaritásáról” biztosította Putyint „az ukrajnai különleges katonai művelet végrehajtásában". Nehéz lenne még egy olyan országot találni a világon – jegyzi meg Vedrusszov –, amely barátságosabb Oroszország iránt, mint Észak-Korea. Miközben még Szerbia is „arra használja ki az ukrajnai helyzetet, hogy 800 millió eurót keressen a Nyugatnak történő fegyvereladásokon, addig Észak-Korea teljes mértékben a mi oldalunkon áll”. Ráadásul a Financial Times értesülése szerint a szerb fegyverszállítmányok – spanyol, cseh és amerikai közvetítéssel – Ukrajnában kötöttek ki. Vietnammal kissé más a helyzet. Vedrusszov ugyanis rámutat, hogy a hanoi kormány mindenkivel jó kapcsolatot igyekszik ápolni, de szerinte Amerikával csakis gazdasági érdekből, ellenben Oroszországgal szívből, mert emlékszik rá, ki állt mellette nagy háborújában. 

Végkövetkeztetésében az orosz politológus amellett érvel, hogy Oroszország tartsa magát a pragmatizmushoz külpolitikájában, annyi érzelmet azonban megengedhet magának, hogy ne feledkezzen meg a Szovjetuniónak azokról a barátairól, akik „egy számunkra nehéz időszakban hazánk megbízható szövetségeseinek bizonyultak”. Cikkének címében pedig a régi kapcsolatok felmelegítését „újraegyesülésnek” nevezi.