„Mély szakadék választja el egymástól az egyes közösségeket, és ez azzal fenyeget, hogy tartós károk keletkeznek a brit társadalom szövetében” –írja a Persuasionban Luke Hallam.

Amikor július utolsó hétfőjén egy késsel felszerelkezett tizenhétéves fiú három tíz évesnél is fiatalabb kislányt megölt, nyolc további gyereket és két felnőttet pedig megsebesített, az interneten elterjedt a hír, hogy a tettes egy Ali al-Shakati nevű muzulmán illegális bevándorló, aki nemrég érkezett gumicsónakon Nagy-Britaniába. A rendőrség kezdetben csak annyit mondott, hogy az illető az országban született, de kiskorúról lévén szó, a személyazonosságát nem fedte fel. Később a bíróság elárulta, mondván, hogy hetek múlva úgyis betölti a 18. életévét. Ekkor kiderült, hogy al-Shakati nem létezik. A tettes egy ruandai bevándorló pár fia. Ez korántsem csillapította le a kedélyeket, hiszen a tiltakozók arra következtettek az esetből, hogy a bevándorlók következő generációjában is joggal láthatnak potenciális ellenséget. A sajtó szélsőjobboldali aktivistáknak azonosította a zavargások kezdeményezőit, de a tömeget vagy harmincnyolc városban apolitikus elkeseredett emberek szolgáltatták. Boltonban álarcos muzulmán ellentüntetők Allah-u-akbár kiáltásokkal csaptak össze a rendőrséggel, Birminghamben palesztin zászlók alatt rohamoztak meg egy kocsmát, és ott egy férfi májában keletkezett zúzódás.

A politikusok és a lapok a közösségi médiát okolják, amiért terjeszti az álhíreket. Elon Musk, az X tulajdonosa erre úgy reagált, hogy Nagy-Britanniában „elkerülhetetlen a polgárháború”, mire a parlament be kívánja idézni őt hogy elszámoltassa, amiért vállalata nem blokkolja az álhíreket.

Richard Fern médiatudós szintén a világhálón terjedő szélsőjobboldali uszítást tartja felelősnek a sorozatos súlyos rendbontásért, ámde kilátástalannak tartja a próbálkozást, hogy tiltással és a szélsőséges üzenetek blokkolásával teremtsenek rendet a közösségi portálokon. Minden tiltás és blokkolás után újabb, más szavakba csomagolt, de hasonló tartalmú és hatású üzenetek jelennek meg – figyelmeztet a Conversation hasábjain. Ezért nem elég az állítások puszta cáfolata, hanem az álhírek célközönségének érzelmeire ható üzenetekre van szükség.

Paul Reilly viszont mélyebb társadalmi okokat lát a zavargások mögött. Ő is a Conversationben fejti ki véleményét, és úgy fogalmaz, hogy jogtisztelő állampolgárokat nem lehet álhírekkel rendbontásra rávenni. A maga írországi kutatásaira hivatkozva azt írja, hogy a lázító üzenetek nem okai, hanem következményei a rendbontásnak, továbbá íróik nem is a résztvevők közül kerülnek ki, hanem a távolból, otthonukból dühöngenek. Egyben elismeri, hogy a világhálón terjesztett álhírek megnehezítik a már felizzott indulatok csillapítását. Mindenesetre a politikusoknak kényelmesebb a közösségi médiát kárhoztatni, mint önmagukba nézni: ugyanis az ő kampányaik is gyakran a gyűlöletkeltésben találják meg a leghatékonyabb módját annak, hogy eljuttassák üzenetüket a célközönséghez. Ugyanúgy, ahogy a közösségi média is ezen a réven éri el nagy olvasottságot. De a közösségi média csakis a már súlyos ellentétek által szabdalt társadalmakban tudja veszedelmes mértékben felerősíteni a gyűlöletpropagandát.

A bevezetőben idézett Luke Hallam ezzel összecsengően úgy látja, hogy súlyos hiányosságok vannak a muszlim lakosság egy részének beilleszkedésében, és ezzel magyarázza, hogy miközben az erőszakos bűncselekmények száma tartósan csökken, a késeléses támadásoké viszont 2020 óta emelkedik (bár tavalyig még nem érte el a 2019-es szintet). Hallam ebből azt a következtetést vonja le, hogy a brit modell, amely büszkén vállalja, hogy származási alapú külön közösségek fejlődnek ki a társadalmon belül, „a jelek szerint aligha működik jobban” mit a britek által lenézett francia „színvak” állam, amely nem tűri a vallási gesztusokat és jelképeket az állami intézményekben, így az oktatásban. A nagyvárosokban nem sikeres a bevándorló közösségek integrációja, vagyis a mostani súlyos és elítélendő zavargásokban régóta lappangó feszültségek törtek a felszínre. Az elmúlt évek konzervatív kormányai képtelenek voltak szabályozni a bevándorlást, migránsok tömegeit helyezték el ideiglenesen, de beláthatatlanul hosszú időre szállodákban: se kiutasítani, se befogadni nem tudták őket. Hallam most az új munkáspárti kormánytól azt várja, hogy ezen változtasson, de hogy miképp, arra ő sem ad receptet.