Hatvannyolcban a lázadó diákok nem akartak belépni a munka kispolgári világába, most meg a szakikkal és a tisztviselőkkel tüntetnek azért, hogy ne lehessen senkit elbocsátani.

A CNN, a BBC, a Fox News úgy mutatja be a párizsi zavargásokat, mintha egész Franciaország lángokban állna. „Három felfordult kocsi, egy tüntető lány könnyben úszó arca (csinos profil, lehetőleg Marianne-típus), egy rendőrattak. Jó közelről. Ez mind a megszokott sztereotípiákat hívja elő a külföldi tv-nézőből – írja a Le Monde. –  A Bastille bevétele, 1968 májusának barikádjai, Cosette, Gavroche, egyszóval a párizsi utca hármas végzete: a Történelem, az Operett és Hollywood.”

De hiába húzza az orrát az előkelő újság, ha a Bastille-t nem is, 1968 májusát a francia média, sőt maguk a tüntetők is fölidézik. Másfelől a külföldi kommentátorok sem mind rekednek meg a felszínes analógiákban, hanem ők is inkább a különbségek kidomborítására használják az összehasonlítást. 

A Libération Jean-Pierre Le Goffot idézi, akinek a párizsi diáklázadás harmincadik évfordulóján megjelent könyve ezt a sokatmondó címet viseli: 68 májusa – a lehetetlen örökség. „A hatvannyolcas formák, az ünnepélyes felvonulások megmaradtak – nyilatkozta Le Goff a lapnak –, de a tartalom egészen más.”

Hatvannyolcban attól féltek a lázadó diákok, hogy „túl hamar bekerülnek a munka burzsoá világába – idézi az Acrimed a Rajna–Alpok régióbeli Le Dauphiné Libérét –, most meg attól, hogy soha nem jutnak el oda”.

„1968 májusában Franciaország a Trente glorieuses nyomasztó bőségét unta, 2006 májusában az ifjúság a munkanélküliség miatt nem tudja, mit csináljon.” A „Trente glorieuses”, amire az újság utal, a háború utáni prosperitás, a szinte folyamatos gazdasági növekedés és úgyszólván teljes foglalkoztatottság harminc dicső évét jelenti.

Az amerikai Z Magazin párizsi tudósítója egy tüntetőt idéz, akit megkérdeztek, hogy megint hatvannyolcat írunk-e. „Igazából nem – válaszolta –, akkor ideálokról volt szó. Nem mintha nekünk ne volnának eszményeink. De akkor, ha az ember megunta a tüntetést és a szórakozást, szerzett magának egy rendes állást. Ez előttünk nem áll nyitva. Mi azért a jogért harcolunk, hogy rendes életünk lehessen.”

Serge Faubert, a France Soir főszerkesztője azt állítja, hogy a mostani események „ezerszer forradalmibbak, mint a hatvannyolc májusiak”. „Akkor teljes foglalkoztatottság volt Franciaországban, és minden lehetséges volt, de semmit sem engedtek meg. Ma mindent szabad annak, akinek jó állása, pénze van, de polgártársaink túlnyomó többségének semmire sincs lehetősége.”

A szocialista párt főtitkára, François Hollande nem ringatja magát forradalmi illúziókba, de maga is nagyszabású mozgalom kibontakozását reméli. „A válság az elővárosokban kezdődött novemberben – idézi Hollande nyilatkozatát a Guardian. – Jóllehet a két mozgalom (a novemberi és a márciusi) nem találkozott egymással, mind a kettő azt mutatja, hogy növekszik a kirekesztettség érzése, és egyre kevésbé érzik magukat biztonságban az emberek. A köztársasági szerződés felbontása elleni francia szolidaritási mozgalom kezdetén vagyunk.”

A mozgalom külföldi kritikusai szerint a tüntetők valójában a birtokon belül lévők kiváltságait védik, amikor a felmondást megkönnyítő törvénymódosítások ellen küzdenek. „A vasárnapi tüntetésen a diákok együtt meneteltek azokkal a szervezett munkásokkal és tisztviselőkkel – olvassuk a baloldali liberális Frankfurter Rundschauban –, akik az elmúlt évek során a legszerényebb reformkísérleteket is megakadályozták, és végső soron a saját generációjuk javadalmait védelmezték.”

Nem üres retorikai fogás, hogy Villepin miniszterelnök olyan ellenzéket szeretne magának, mint amilyenek a kormányon lévő spanyol, brit és német szocialisták. „Egy olyan ellenzékről álmodom – mondta március 20-án a nemzetgyűlésben –, amely végre visszafordul az ideológiai zsákutcából, és határozottan a modernség oldalára áll, ahogy a többi európai baloldali párt, ahogy Monsieur Zapatero, Monsieur Blair, valamint Madame Merkel partnerei tették.”