„A két tanácsadó, aki miatt a demokraták elvesztették a munkásosztályt” – ezzel a címmel ismerteti Ben Metzner  a New Republicban Timothy Shenk eszmetörténész Sodróró baloldal című tanulmánykötetét. 

Recenzióját azonban az 60-as évekkel kezdi, amikor a két tanácsadó még diák volt. Johnson demokratapárti elnök – írja Metzner – ekkor borította fel a Roosevelt-féle New Deal koalíciót, éspedig a polgárjogi törvényeivel. A hatvanas évek közepétől sorozatban jelentek meg azok a jogszabályok, amelyek kiiktatták a jogrendszerből a feketebőrűekkel szembeni hátrányos megkülönböztetést. Hogy ez miért ártott a demokraták és a munkásosztály szerves kapcsolatának? Metzner nem írja le, de nyilván azért, mert a faji egyenlőség nem volt mindenütt népszerű a munkásság körében. Itt tehát megjelenik egy olyan ok, amely később majd új és új formában ismétlődve tovább távolítja egymástól a demokratákat és a munkásságot: nevezetesen, hogy a demokrata elit progresszívabb elveket vall, mint a munkásság legalább is jelentős része. A 70-es évektől aztán – írja Metzner –, a hagyományos nagyipar leépítése a demokrata-munkás-szövetség egész fellegvárait rombolta le. Miközben a demokraták a szabadpiac híveiként tétlenül szemlélték a történteket. Ugyanis a párt egyre inkább a tehetős és a jólképzett amerikaiak otthona lett, hagyva, hogy a republikánusok lassan utat találjanak maguknak a munkásszavazókhoz. 

Ezután lépett színre, már a kilencvenes években, két közvéleménykutató és politikai stratéga, Stan Greenberg és Douglas Schoen. Az előbbi a New Deal-koalíciót szerette volna újraéleszteni. Bill Clinton kampánytanácsadójaként úgy gondolta, hogy az elvesztett munkásszavazókat a régi jóléti ígéretekkel lehet visszacsábítani. Adócsökkentés a szegényeknek, adóemelés a gazdagoknak, több pénz az egészségügyi ellátásra és az oktatásra. 1992-ben nyerő receptnek látszott. A Fehér Házban aztán a másik tanácsadó elmélete érvényesült, kivált, miután 1994-re lezuhant a demokraták népszerűsége. Schoen azt vallotta, hogy az ország egésze jobbra mozdul, a baloldali politika tehát kisebbségi létre kárhoztatná a demokratákat. Szerinte a mérsékelt szavazókat kell megnyerni, ehhez pedig hagyni kell a gazdasági témákat, és inkább helyi ügyekre és a jelöltek személyiségében fennálló különbségekre kell koncentrálni. Clintont újra is választották, de két év múltán a republikánusok a törvényhozás mindkét házában többségbe kerültek.

Clinton úgy fogalmazta meg a maga politikáját, hogy „se nem liberális, se nem konzervatív. Mindkettő, és más”. Metzner megjegyzi, hogy ez már a „harmadik út” körülírása, ahogy a kilencvenes évek közepétől a Tony Blair vezette brit Munkáspárt nevezte a centrista fordulatot. Sikeres választási taktika volt ugyan, de a konzervatív politika a konzervatívok műfaja – írja Metzner – és a választók jobban szeretik az eredetit, mint a másolatot. Érdekes módon a két tanácsadó Blairnél is feltűnt.

Mégis merész dolog lenne a nagy folyamatot az ő nyakukba varrni, annál is inkább, mivel Metzner maga írja, hogy a „leválás” másutt is megtörtént, és világszerte alig hagyott érintetlenül balliberális pártot. Ő az izraeli Munkapártot hozza fel példának, de Katja Hoyer történész ugyanezt tapasztalja Németországban is. „Sok munkásszavazó úgy érzi, cserben hagyták a pártok, amelyek valaha azért alakultak, hogy őt képviseljék” – írja a Berliner Zeitungban. A szociáldemokraták ma 12 százaléknyi szavazatot kapnának a választáson, és ezt Hoyer annak tulajdonítja, hogy divatos életmódbeli ideológiai tételeknek hódolnak, ahelyett, hogy a munkásokat aggasztó jelenségeket próbálnák orvosolni – a gazdaság stagnálásától a tömeges bevándorlás okozta problémákig. Amig a szocdemek nem gondolkodnak el komolyan azon, kiért is politizálnak – vonja le a következtetést Hoyer – tovább szemlélhetik, miképp hagyatlanak egyre mélyebbre.