„A három friss Nobel-emlékdíjas a történelemre hivatkozik, csak éppen nem veszi észre, hogy a történelem ellentond téziseiknek” – írja a Le Monde-ban két történész, Gérard Béaur és Pablo Fernando Fernandez Luna 

Mind a Daron Acemoglu – James A. Robinson szerzőpáros, mind a harmadik díjazott, Simon Johnson esetében az bizonyult kiemelkedő érdemnek, hogy a kutatók egybehangzóan a jogállami intézményrendszerben jelölték meg azt az alapot, amelyre a nemzetgazdaságok gyarapodása, következésképp a jólét is épül. A francia történészek semmi újat sem látnak e felfedezésben. Szerintük Douglass North gazdaságtörténész, a huszadik század végén virágkorát élő neo-institucionalista irányzat prófétája régen meghirdette, hogy a fejlődés kulcsa az intézményrendszer, elsősorban is pedig a magántulajdon védelme. Ha rá, illetve a nyomában haladó három idei díjazottra hallgatunk – írja a két történész – egyszerű a feladat: új intézményeket kell bevezetni, és már jön is a haladás.

A díjazottaknak az a balszerencséjük, hogy a történészeknek az elmúlt évtizedben bőven volt idejük a neoinstitucionalista tételek cáfolatára. Acemoglu például azt fejtegette, hogy a német fejedelemségek gazdasági fejlődése azért indulhatott meg, mert a napóleoni megszállás alatt be kellett vezetniük a francia intézményrendszert. Michael Kopsidis és Daniel Bromley bebizonyította, hogy az a gazdasági fejlődés már javában zajlott, mire a francia csapatok – és nyomukban a korszerűbb törvények – átlépték a Rajnát. Hasonlókképp, mint Jorge Gelman argentin történész kimutatta, a 19. századi Argentinában előbb indult meg a gazdasági növekedés, és csak aztán harcolták ki az immár tehetős tulajdonosok a tulajdonvédelmi jogintézményeket. Kenneth Pomeranz chicagói történész pedig azt fejtette ki, hogy Kína nem azért maradt le a Nyugattól a 18. századtól kezdve, mert intézményrendszere fejletlenebb volt, hanem mert a Nyugat a gyarmatosítás révén hirtelen jelentős nyersanyaglelőhelyekhez jutott és a szénkitermelés révén nagy energiatöbblegtre tett szert. Továbbá – jegyzi meg a Nobel-emlékdíjasok két bírálója – közismert, hogy az angol mezőgazdaság robbanásszerű fejlődése éppen az akkori tulajdonjog áthágásával, a közlegelők (ahogy akkor nevezték a “tisztázatlan tulajdonban lévő, gazdátlan földek”) bekerítésével, eltulajdonításával indult meg. Francia történészek pedig bőségesen cáfolták azt a nézetet, miszerint a közlegelők és egyéb közösségi használatú javak csupán ésszerűtlen gazdálkodást tettek lehetővé. 

Ebből már sejtheti az olvasó, hogy szerzőinknek erős fenntartásai vannak a magántulajdon üdvözítő jellegével szemben. Továbbá a Nyugat világgazdasági szerepét is egyfajta hagyományos baloldali szemüvegen át szemlélik, csak épp a „neokolonialista” jelző használatától tartózkodnak, Azt írják ugyanis, hogy amikor a nyugat a jogállamot kívánja terjeszteni a fejletlenebb országokban, az általában a szabadpiaci berendezkedést is jelenti, márpedig annak révén a „ragadozó állam” a nyugati pénzügyi intézmények támogatásával óhatatlanul ráteszi a kezét a termőföldekre. 

Érdekes módon a két bíráló meg sem említi azt a kézenfekvő ellenérvet, hogy de hiszen az ázsiai kistigrisek és Kína esete mintha nem igazolná a három kitüntetett tézisét. Más bírálók azonban persze észrevették a Nobel-emlékdíjasok fő állításának ezt a hiányosságát. Mushtaq Khan, a londoni SOAS- egyetem tanára Szingapur, Dél-korea és Kína példáját hozza fel a Nobel-emlékdíjasok tételének cáfolatául. A három ország intézményei igencsak eltérnek egymástól, de méginkább különböznek a nyugati liberális demokrácia szabványától, mégis mindhárom ország rendkívül gyors növekedést produkált. Yuen Yuen Ang, a Johns Hokins Egyetem tanár pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy Amerikában a nagy gazdasági nekirugaszkodás idején mérhetetlen korrupció tombolt, a szervezett bűnözés a gazdaság, a szakszervezetek és a közszféra világában is erős pozíciókat birtokolt. Mindez persze nem azt jelenti, hogy a jó intézményrendszer ne lenne kívánatosabb, mint a rossz – ismeri el a bevezetőben idézett két francia történész. Csak éppen a nemzetek gazdagodását vagy nyomorát hiba egyetlen tényezőre visszavezetni.