„Minden bizonnyal erősítené a stabilitást, ha Európa képessé válna önállóan megvédeni magát, és az Egyesült Államoknak csak marginális szerep jutna a kontinensen” – olvassuk Marc Trachtenberg veterán biztonságpolitikai szekértő tanulmányát a Cato Intézet oldalán.
Az októberben publikált elemzés azt vizsgálja, képessé válhat-e rá Európa, hogy az Egyesült Államok segítsége nélkül megvédje magát. Az amerikai elnökválasztás eredményének fényében a kérdés a korábbinál is időszerűbb. Donald Trump már első elnöki ciklusa során közölte: elvárja az európai NATO-tagállamoktól, hogy a szerződésben vállaltak alapján GDP-jük legalább 2 százalékát szenteljék katonai kiadásokra. Trump nem finomkodott: azzal fenyegetőzött, hogy teljesen kivonul Európából. Idén februárban, igaz, nem elnökként, még keményebben fogalmazva odáig ment, , hogy Oroszország felőle azt tesz majd az európaiakkal, amit akar, ha az európai NATO-tagállamok nem áldoznak többet saját védelmükre. Beszámolók szerint Trump abszurdnak nevezte, hogy az Egyesült Államok csapatokat küldjön, ha Oroszország például Litvániára támadna.
Trachtenberget csöppet sem lepi meg, hogy Trump kijelentései nagy felhorkanást váltottak ki. Európa több vezetője és a NATO vezérkara is bírálta az amerikai elnököt, mondván, hogy szavai Európa biztonságát veszélyeztetik. Pedig – legalább is a szakíró szerint – az Észak-Atlanti Szerződés 5-ik, a kollektív önvédelemre vonatkozó cikkelyéből nem következik automatikusan, hogy Amerika fegyverekkel védi meg szövetségeseit támadás esetén csak az, hogy segítséget nyújt. (Az 5. cikkely mindenesetre úgy szól, hogy a szövetség tagjai az egyikük elleni fegyveres támadást valamennyiük elleni támadásnak fogják tekinteni.) Joe Biden 1995-ben még szenátorként szintén így nyilatkozott: irreális azt várni, hogy Amerika majd megvédi például Budapestet, ha Ukrajna és Oroszország közösen rátámadnak. (Csakhogy akkor Magyarország nem volt még tagja a NATÓ-nak, vagyis a Washingtoni Szerződés értelmezéséhez Biden akkori kijelentése nem nyújt támpontot.) Trachtenberg felidézi, hogy az 5-ös cikkely egyetlen eddigi aktiválásakor, a 2001 szeptember 11-i terrortámadások után sem minden NATO tagállam küldött csapatokat Afganisztánba. Nem meglepő, hogy a NATO-tagállamokon belül sem népszerű az 5-ös cikkely automatikus alkalmazásának értelmezése. (Hogy a súlyos terrortámadás a NATO-alapszerződés értelmében vett fegyveres táadásnak minősítendő-e, az vita tárgyát képezte. Másfelől az 5. cikkely a szükségesnek ítélt segítséget írja elő, és nehéz lenne azt állítani, hogy Afganisztánban múlhatatlan szükség volt például török csapatokra.)
Mindennek ellenére vitathatatlan, hogy Európa biztonságát a NATO, és közvetve az Egyesült Államok garantálja – ismeri el Trachtenberg. Ennek oka az, hogy az európai nagyhatalmak, mindenekelőtt Nagy-Britannia és még inkább Franciaország ellenezték Németország fegyverkezését. Az ötvenes években Washington csak ideiglenes európai katonai szerepvállalást tervezett, ám Eisenhower nem tudta meggyőzni európai szövetségeseit és a Szovjetuniót Németország atomfegyverekkel való felfegyverzésének szükségességéről. Az Egyesült Államok ezért kénytelen volt a NATO-n keresztül biztosítani az európai egyensúlyt. „Amerika Európában ragadt.”
Trump második elnöksége alatt nyilván törekedni fog rá, hogy csökkenjen az Egyesült Államok európai szerepvállalása. Trachtenberg közvélemény-kutatásokat idéz, amelyekből kiviláglik, hogy az amerikaiak általában is egyre inkább izolacionistábbá válnak, és Trump választói bázisa (a diploma nélküli kétkezi munkások) kifejezetten ellenzi az Egyesült Államok globális csendőrként való fellépését.
Mivel Oroszország fenyegetése aligha fog gyengülni a közeljövőben, Európának nemigen van más választása, mint megerősíteni saját védelmi képességeit, hogy Amerika nélkül is garantálhassa biztonságát – vonja le a következtetést elemzése végén Trachtenberg. Ehhez Németországnak fegyverkeznie kell, sőt, akár atomhatalommá is kell válnia. Trachtenberg szerint alaptalanok a félelmek, miszerint Németország jelentős katonai hatalommá válása veszélyeztetné Európa stabilitását. Sőt, épp ellenkezőleg. Trachtenberg utal rá, hogy ha Európa önálló katonai hatalommá válna, akkor talán Oroszországgal is pragmatikusabb viszonyt alakíthatna ki. Ő ugyanis Oroszország erőszakos fellépését arra vezeti vissza, hogy az Egyesült Államok dominálta NATO, megszegve a kilencvenes években tett ígéretét keleti irányba terjeszkedett. Mint arra a legendás George Kennan is figyelmeztetett 1997-ben, a NATO ilyetén bővítése Oroszországban az agresszív, terjeszkedő nacionalizmus hullámát indíthatja el. „Nem lehet visszatérni az 1991-es NATO-hoz, de a további bővítés, mindenekelőtt Ukrajna felvétele egyáltalán nem szükségszerű” – írja Trachtenberg.