„A költségvetési egalitarizmus hívei igazán elolvashatnák Anatole France egy regényét. A címe: Az istenek szomjaznak.” E szavakkal igazítja útba a kormányt és mindkét oldali ellenzékét a Le Figaro vitarovatában Mathieu Laine, az Altermind nemzetközi tanácsadó vállalat alapítója.
A háromosztatú francia parlamentben senkinek sincs többsége, ezért a Macron elnök által kinevezett Barnier kormányfőt nem volt nehéz leszavazni. Megpróbált az utolsó pillanatban engedményeket tenni Marine Le Pennek, a parlamenti jobboldal vezérének, de azt a követelést nem volt hajlandó elfogadni, hogy a nyugdíjakat továbbra is az inflációhoz igazítsák. Erre a kormány csak a legalacsonyabb nyugdíjak esetében lett volna hajlandó. Ezek után a jobboldal is csatlakozott a baloldal bizalmatlansági indítványához. Választás legközelebb a jövő nyáron tartható, és az új kormány addig is az idei költségvetés és szociális törvény szerint fog működni: ezt a parlament nyilván megszavazza majd, különben leállna az államgépezet.
Mathieu Laine arra figyelmeztet, hogy világszerte ritkán terheli annyi és akkora adó a jövedelmeket, a vagyont és mindenféle tevékenységeket, mint Franciaországban, márpedig az adóemelés egy bizonyos szint után az adóbevételek csökkenését eredményezi. Már az újabb adóemelések hírére is megcsappant az állam iránti bizalom, és már fel is gyorsult a tőke kivándorlása az országból. „A szocialisták annyira szeretik a szegényeket, hogy minél többet akarnak belőlük” – írja, a többiek meg ebben igyekeznek versenyre kelni velük. Anatole France a francia forradalomról szóló regényében azt mutatja be, hogyan vezet tragédiához, ha az irigység diktál: ilyenkor ömlik a vér. Laine szerint most újra ilyen időket élhet Franciaország.
A Le Figaro egy másik vitacikkében Jean-Thomas Lesueur, az Institut Thomas More belga-francia konzervatív kutatóközpont főigazgatója ugyanerről úgy fogalmaz, hogy „ideje véget vetni a szellemi szocializmusnak”. Így nevezi azt a „francia betegséget”, hogy az államtól kell várni a csodát. És jóllehet a kórisme nevében a „szocializmus” szó szerepel, a fertőzöttek között ott vannak a centristák és a jobboldaliak is. Ugyanis egyiküknek sem jut eszébe más, mint hogy adót kell emelni. Legfeljebb abban nem értenek egyet, hogy mely adókat.
Elnökségének eddigi hét éve alatt Émanuel Macronnak nem sikerült semmiféle államháztartási reformot véghez vinnie. Sőt, az állami elvonás még sohasem volt akkora, mint ma. Igaz, ez a folyamat szakadatlanul zajlott az elmúlt fél évszázadban, akármilyen színezetű kormányok váltották is egymást. Sőt, az államszervezeten belül is nő a centralizáció. A helyi hatóságok gyakorlatilag elvesztették pénzügyi önállóságukat, és most még elvonások is sújtják őket. Franciaország ma is a szocialista utópia hatása alatt áll: a gondviselő államban hisz. Az erre épülő politika aztán egyre kevesebb teret enged az egyéni felelősségnek, az egyéni kezdeményezésnek, és az innovációnak. A kormányzat a bruttó hazai termék 57 százalékát vonja be az államháztartásba, húsz éve alatt duplájára nőtt a hivatalos közlöny számainak vastagsága, évente nyolcezer jogszabály jelenik meg, és a munkavállalók ötöde állami alkalmazott. Az ezredforduló óta egymillióval nőtt a számuk.
Ebben a modellben hiába növelik tovább az adóterheket, hosszabb távon csak újabb adóemelést tesznek vele szükségessé. A baloldalt még csak megértené Lesueur. De a jobboldalnak más a hagyománya. Csakis gyávaságból vesz részt a versenyben, amellyel egyre lejjebb tolják Franciaországot a lejtőn.