„Messze még a végkifejlet Szíriában” – állapítja meg az Izvesztyijában Leonyid Cukanov Közel-Kelet szakértő.

Az Aszad-rendszerből megmaradt hivatalnokok békés hatalomátvételről és demokratikus választásokról álmodoznak – állapítja meg Cukanov némi malíciával, és igen szkeptikusan ír a békés átmenet esélyeiről. Más arab országok, esősorban Líbia és Irak közelmúltjából arra következtet, hogy a régi rendszert megdöntő fegyveres csoportok ilyenkor igen hamar egymásnak esnek. A Hayat Tahrir al-Sam szervezet és vezetője, aki elhagyta „mozgalmi nevét”, és valódi nevén, Ahmad Husszein al-Saraaként szerepel Damszakuszban, nem minden szövetségese szemében elfogadható vezető. Idlibben, ahol mozgalma egyeduralkodó volt az elmúlt évtizedben, keményen elnyomta az ellenzéket, ugyanazoknak a csoportoknak a helyi szervezeteit, amelyekkel szövetségben a múlt héten megdöntötte Aszad rendszerét. (Cukanov nem említi, hogy a polgárháborúban a tízes évek közepén Aszad oldalán orosz vadászbombázók rendszeresen támadták Idlib polgári célpontjait, nem egyszer kifejezetten a polgári lakosság körében nagy pusztítást okozó kazettás bombákkal.)

Az elemzés ez után arra tér át, miképp viselkedett Oroszország és Irán az Aszad-rezsim végnapjaiban. Mindkét hatalom – írja – a legvégsőkig eleget tett „partneri kötelezettségeinek”. Moszkva inkább a diplomáciára összpontosított (az orosz légierő bevetéséről ismét csak nem esik szó). Irántól azonban Damaszkusz felmentő csapatokat kért – de nem kapott. Cukanov szerint azért, mert Irán 2020-ban Líbiában megtapasztalta, milyen korlátozottak a lehetőségei, ha egy másik hatalom is belép a színtérre. Irán támogatásával ugyanis Kalifa Haftár tábornok be akart vonulni Tripoliba, hogy megdöntse a külföld által elismert ingatag kormányt, ámde egy török expedíciós hadtest megjelenése visszafordulásra kényszerítette. Nem siettek Aszad segítségére az Iránnal szövetséges libanoni Hezbollah katonái sem, holott ötezer főnyi seregük állomásozott Szíriában.

Igen ám, de miért nem tudott helytállni a szír hadsereg? A nemzetközi kapcsolatokat kutató római intézet már tavaly feltárta, hogy a szír hadseregben mindennaposak voltak a dezertálások. A javarészt szunnita sorkatonákban nem buzgott a harci kedv egy olyan háborúban, amelyet alavita vezérük szunnita testvéreikkel szemben vív, továbbá zsoldjuk egyre többet veszített értékéből, és lőszerellátásuk is hiányos volt.

Kormánypárti újságírók Damaszkuszból mérges kirohanásokat intéztek Teherán címére, amiért nem segít, és azzal vádolták, hogy az Irán elleni nyugati szankciók enyhítését akarja kivívni azzal, hogy magára hagyja Szíriát. A Fars iráni hírügynökség válaszul a damaszkuszi vezetésre hárította a felelősséget. Aszad kormánya ugyanis régóta túlságosan nyomasztónak találta az iráni tanácsadók hatalmát, és arab országoknál, Szaúd-Arábiánál, Katarnál és az Emirátusoknál házalt segítségért, de csak aggodalmaskodó nyilatkozatokat kapott tőlük.

Irán Szíriába küldte Dzsavad Ghafari tábornokot, akiről Cukanov megemlíti, hogy az „aleppói mészáros” eposzi jelző ragadt rá a polgárháború idejéből. Csakhogy nem harci feladattal, hanem hogy az iráni csapatok kivonását felügyelje.

A változás nyertesei közé tartozik Törökország, amely támogatta a felkelőket, és elérte náluk, hogy Damaszkusz bevétele után Észak-Nyugaton szorítsák vissza az ottani kurd csapatokat az Eufrátesz keleti partjára. A kurdok azonban nem olyan motiválatlanok, mint Aszád katonái voltak, és Cukanov itt még hosszú ideig tartó bizonytalanságra számít. Annál is inkább, mivel a kurdok az amerikaiak szövetségesei voltak az Iszlám Állam elleni háborúban, és amerikai csapatok ma is állomásoznak Szíriában.

Izrael katonai fellépését, amelyet Jeruzsálemben azzal indokolnak hogy veszélyes robbanóanyagok, vegyi fegyverek, rakéták és repülőgépek ne kerülhessenek terroristák kezébe, Cukanov úgy jellemzi, hogy Izrael városokat készül bombázni, így Damaszkuszt is. Azt sem zárja ki, hogy Izrael drúz és kurd bábállamokat készül létrehozni Szíria területén.

Ami a tengerparti orosz légi és haditengerészeti támaszpontok jövőjét illeti, Cukanov nem bízik a felkelők ígéretében, miszerint tiszteletben fogják tartaniaz az orosz érdekeket. Úgy gondolja, hogy Törökországnak nagyobb szava lesz az események alakításában, mint Oroszországnak.