„Javier Milei argentin elnökre még kiskorában ragadt a ’Bolond’ gúnynév. Habókos hajviseletével, klónozott kutyáival és a tantrikus szex iránti érdeklődésével felnőtt korában sem cáfolt rá a korábbiakra. Hát még a gazdaságpolitikájával. És mégis, lehet, hogy neki lesz igaza!” – olvassuk az Unherd magazinban Ian Birrelltől, David Cameron brit miniszterelnök egykori tanácsadójától.
Milei egyik munkatársa turbó-thacherizmusnak nevezte az elnök stratégiáját. A hajdani brit konzervatív kormányfő radikálisan csökkentette az állam szerepét a gazdaságban, és ezzel megalapozta a következő évek gazdasági növekedését. Milei a negyven év előtti angliainál sokkalta drasztikusabb lépésekre szánta el magát, ráadásul olyan országban, ahol a lakosság fele a hivatalos létminimum alatt él. Ahogy választási kampányában előre meg is hirdette, láncfűrésszel esett neki az állami támogatásoknak, egyetlen tollvonással elbocsátotta az állami alkalmazottak egytizedét, adónemek sorát törölte el, minisztériumokat zárt be, előírások, szabályzatok tucatjait törölte el, sorozatban privatizált állami nagyvállalatokat, a légitársaságoktól a bankokig, a labdarúgó egyesületektől a tavakig. Az államháztartás egyenlege időtlen idők óta először többletet mutat, az infláció havi huszonöt százalékról ötre esett vissza, a dollár feketepiaci ára alig magasabb a hivatalosnál. Milei ígéreteiből közben az is megvalósult, hogy nőtt a munkanélküliség, továbbá csökkentek a bérek. Milei eltörölte az árplafonokat, emiatt a marhahúsimádó Argentínában visszaesett a húsfogyasztás. Hosszú idő óta először összességében mégis nőtt a gazdaság teljesítménye, és ha ez folytatódik, csökkenni fog a munkanélküliség, a bérek pedig emelkedésnek indulhatnak.
Száz évvel ezelőtt Argentína Nyugat-Európával és az Egyesült Államokkal egy szinten állt, és elemzők régóta a populista állami szubvenciókkal magyarázzák lemaradását. No meg a hatalmas álampárti korrupcióval. Mileire viszont nem vetődik a korrupció árnyéka, ezt is becsülik benne a támogatói. „Őrült ember, de lássuk, megy-e valamire” – idéz Birrell egy Buenos Aires-i pincért. Bírálói kegyetlen szociáldarwinistának minősítik, aki nem bánja, ha az életképeseken kívül mindenki más belepusztul a kísérletezésébe. Intézkedéseit szüntelen tiltakozás kíséri. Népszerűségi mutatói egyelőre mégsem csökkennek: a lakosság nagyjából fele ma is bízik benne, megérti, hogy az évtizedek alatt felhalmozott csődtömegből nincs fájdalommentes kilábalás.
Közben Matthew Lynn a Spectatorban egyenesen azt latolgatja, nincs-e Nyugat-Európának is tanulnivalója Mileitől, még ha egyelőre nincs is akkora bajban, mint Argentína. Franciaországban az egeket verdesi az államadósság. Olaszország recesszióba kezd süllyedni, az Egyesült Királyságban a vállalkozásokra kivetett adók a növekedés reményét is kioltották. Mégsem igen jut a vezetők eszébe más, mint hogy állami kiadásokkal fékezzék a visszaesést és új adókat vessenek ki.
Rainer Zitelmann német történész a Town Hall konzervatív magazinban úgy fogalmaz, hogy Európában nemcsak a baloldal, hanem a konzervatívok is óvakodnak Milei módszereitől, mint ördög a tömjénfüsttől. Amikor Christian Lindner liberális német pénzügyminiszter „egy kicsivel több Mileit” javallott a német gazdaság bajait orvosolandó, nemcsak, hogy elbocsátotta őt a szociáldemokrata kancellár, hanem Friedrich Merz kereszténydemokrata pártvezér is elszörnyedt Lindner szavai hallatán. Lehet, hogy Argentína szegényei jobban értik Milei üzenetét, mint Európa gazdagjai – vonja le a tanulságot Zitelmann.