„Algériában a katonai diktatúra nomenklatúrája hatvan éve egyfolytában fosztogatja a nemzeti vagyont, és ezen kívül egyedül azzal törődik, hogy egyelőre hatalmon maradjon” – olvassuk a Le Figaróban Guillaume Perrault tollából.
A 75 éves Goncourt-díjas Sansal idén kapta meg a francia állampolgárságot, letartóztatása már csak ezért is felháborodást keltett, nem mintha nem lenne megszokott az ilyesmi Algériában. Eddig mégsem került börtönbe, pedig rendszeresen bírálta a diktatórikus rendszert. Az ősszel aztán a francia kormány Marokkó mellé állt a két ország Nyugat-Szahara hovatartozásáról dúló konfliktusában, és Sansalt letartóztatták. Híres írók, köztük Nobel-díjasok azonnal tiltakoztak, egyikük, Bernard Henri-Lévy pedig a Le Point vezércikkében dörgedelmes hangon közölte, hogy „egy Sansal egyszerűen nem tartóztatható le”.
De mennyire, hogy letartóztatható! Latifa Ferial Naili, az algíri AL 24 news tévécsatorna kommentátora Sansal és Henri-Lévy tevékenységében annak a külföldről irányított aknamunkának bizonyítékát látja, amelynek célja hogy aláássa Algéria szuverenitását és egységét. Az olyanok, mint Sansal és Henri-Lévy még ma is a gyarmatosítók gondolkodásmódját képviselik, csakhogy Algéria szuverenitása megingathatatlan – zárul a fejtegetés.
A bevezetőben idézett Perrault hosszú történelmi elemzésben mutatja be, hogy a függetlenség kivívását már 1962-ben tömeges megtorlások, gyilkosságok követték: az áldozatok elsősorban a francia közigazgatás alkalmazottai és a lefegyverzett volt kisegítő katonai alakulatok tagjai közül kerültek ki, de a Marokkóban szervezett harmincezres emigráns sereg a honi fegyveres ellenállás maradványaival is leszámolt, majd magát nevezte ki a felszabadító harc győztesének, és emberei azóta majdnem változatlan terrorrendszert tartanak fenn, amelyben a nomenklatúra zavartalanul gazdagodik, franciaországi ingatlanokat vásárol, Franciaországba járatja iskolába a gyermekeit, miközben időnként heves kirohanásokat intéz a volt gyarmatosító franciák ellen.
Boumediene, a katonai rendszer valódi feje 1965-ben börtönbe záratta és 14 évig börtönben is tartotta az első elnököt, Ben Bellát, mert engedélye nélkül leváltotta Bouteflika külügyminisztert. És Ben Bella még jól járt, mert több külföldre menekült egykori fegyveres ellenállóval algériai merénylők végeztek. Maga Bumediene híresen igénytelen volt, ami a pénzt illeti, nem úgy a többi vezető. Erre lehetőséget is adott a nagy olajkincs, amelynek bevételéből aztán Boumediene egyre nagyobbra duzzasztotta az államapparátust, de közben elsorvadt a mezőgazdaság, még az egykor híres borászat is, úgyhogy Algéria az olajon kívül szinte mindenből behozatalra szorul.
Boumediene 1979-es halála után a nagy árrobbanás után csökkenni kezdett az olajár, az ország eladósodott, hiány lépett fel az élelmiszerpiacon, nőtt az elégedetlenség, és az új elnök, Chadli Bendjedid egy sor helyi lázadással találta magát szemben: ezeket azán a katonaság kegyetlenül letörte. 1989-90-ben Chadli engedélyezte a politikai pártok működését, szakszervezetek alakulhattak, már-már szabad lett a sajtó, és a következő önkormányzati választásokon az Iszlám Üdvfront végzett az első helyen, majd 1992 elején a szavazatok csaknem felével a parlamenti választás első fordulóját is megnyerte. Második forduló már nem volt. Az elnököt lemondatták, ostromállapotot hirdettek, az iszlamista pártot betiltották, kádereit ezrével vetették börtönbe. A szó szoros értelmében polgárháború tört ki: a halottak számát 150 ezer és 200 ezer közé teszik. Franciaország támogatta az algériai puccsot, mert jobban félt az iszlamistáktól, mint a katonai diktatúrától. Bouteflika lett az elnök, hivatalosan a szavazatok kétharmadával, majd további újabb és újabb ciklusokra is megválasztották. Már a harmadik ciklusban két szélütés érte, de csak 2019-ben távolították el, éspedig korrupció vádjával. Az utód, Abdelmadjid Tebboune politikáját jellemezve Perrault nem lát semmiféle stratégiát, csak azt a görcsös erőfeszítést tapasztalja, amelynek célja, hogy a rezsim amíg csak lehet, talpon maradjon. Ez hosszú távon a bukás biztos receptje, csak az a kérdés, hogy mi jön majd utána.