„Új osztályharc dúl Amerikában” – ezt a címet adta a Foreign Policy Adam Tooze helyzetmagyarázatának.

Az alcímben a szerkesztőség azt fűzi ehhez hozzá, hogy az iskolai végzettség és a jövedelem alapján nem határozhatók meg a választói tömbök. Holott Tooze azzal kezdi az elemzést, hogy a tavalyi elnökválasztáson az amerikai dolgozók alsó kétharmadát kitevő, évi ötvenezer dollárnál kevesebbet keresők körében hatvan év óta először a republikánusok kerültek többségbe. A százezernél többet keresők (a dolgozó amerikaiak harmada) között viszont a demokraták. Megfordultak tehát az arányok.

Az viszont igaz hogy a százezer dollárnál kevesebbet keresők összessége  nagyjából fele-fele arányban szavazott a demokratákra, illetve a republikánusokra. Tooze ebből azonban nem ara következtet, hogy az osztályszempontú megközelítéssel nem megyünk semmire. Hanem arra, hogy ne két osztályban, hanem háromban gondolkodjunk.

Munkásosztályon Tooze a bérből és fizetésből élőknek azt a nagy többségét érti, ahová az aránylag alacsony keresetűek tartoznak, akik relatíve alacsony iskolázottságúak és nem irányítják nemhogy mások tevekénységét, de még a magukét sem. Felső osztálynak azokat a gazdagokat nevezi, akiknek nemcsak a jövedelmük magas, hanem vagyonosok is, továbbá hatalmi pozícióban vannak, s gyakran – itt Tooze a marxi szóhasználattal él – a termelőeszközök tulajdonosai is: nagy szállodájuk, gyáruk, áruházuk, éttermük van. A harmadik osztály a hivatásos menedzserek osztálya. A kifejezés eredetileg John Kenneth Galbraithtől származik, aki  hatvan évvel ezelőtt fedezte fel a menedzser polgárságot. Galbraith menedzseri osztályról írt, és a nagy részvénytársaságok működését lefestve azt fejtette ki, hogy a modern kapitalizmus nagyüzemeit nem tőketulajdonosok, hanem menedzserek irányítják. Tooze jóval tágabb értelemben ír a hivatásos menedzserosztályról. Ide sorol mindenkit, aki az élet legkülönbözőbb területein – így a kultúrában, az egészségügyben, az oktatásban és az államgépezetben is – irányítja a rendszer működését és az alkalmazottak munkáját.  

Tooze úgy látja, hogy e hármas felosztás alapján meg lehet magyarázni Trump választási győzelmét. A munkásosztály, az egyszerű amerikai azt a gazdag embert csodálja Trumpban, aki nyílt megvetéssel beszél a menedzserosztályról, illetve azokról a társadalmi normákról – a rendszerszerű rasszizmus elméletétől a genderideológiáig – amelyet ez az osztály képvisel, sőt, az alsóbb osztályok érzése szerint rá akar erőltetni a többségre. Ráadásul ez a menedzserosztály szabja meg a bérből és fizetésből élők munkakörülményeit és fizetését is. Hát csoda-e – kérdi Toze –, hogy a bérből és fizetésből élők többsége nem lelkesedik az olyan nagyhatalmú jogászok iránt, mint amilyen Kamala Harris alelnök, Trump tavalyi választási ellenfele? És ezt csak súlyosbította maga Harris, amikor a kampányban bohócnak nevezte Tumpot: ezt az egyszerű amerikai úgy értelmezte, hogy az elit képviselőjének gőgje nem ismer határokat. Az egyszerű amerikaiak közé azonban nem pusztán alacsony jövedelműek tartoznak. Azok a legfeljebb középfokú iskolázottságú amerikaiak, akik százezer dollárnál többet keresnek évente, többségükben szintén inkább Trumpra szavaznak. Ők azok, akik az iskolában nem tűntek ki, de aztán kisiparosként vagy kisvállalkozóként bebizonyították, hogy többet érnek, mint amennyit a menedzseri osztály (tudniillik az oda sorolható tanári kar) kinézett belőlük. Ha a liberálisok még akarnak valamit a választóktól – vonja le a következtetést Tooze – ideje alaposan tanulmányozniuk, milyen erők mozognak a mai amerikai társadalomban.