Mindenki elismeri, Irakban vér folyik, s a legtöbb irakit irakiak ölik meg. De hevesen vitatják, szabad-e polgárháborúról beszélni. Nem mindegy, minek hívják? Nem.
Múlt héten volt az Irak elleni katonai akció megkezdésének harmadik évfordulója. De senki sem ünnepelt, csak Bush elnök nyilatkozott aránylag derűlátón. Megemlékezésében nem tett említést a mindennapos robbantásokról. Azt állította, hogy egyre közelebb a győzelem.
A korábbi, ideiglenes iraki miniszterelnök, Allawi szerint viszont a legkevésbé sem rózsás a helyzetet. „Naponta legalább 50-60 embert gyilkolnak meg Irakban. Ha ez nem polgárháború, akkor nem tudom, mi az” – nyilatkozta.
Amerikai és brit politikusok nem győzték cáfolni Allawi kijelentését. „A terroristák valóban polgárháborút akarnak kirobbantani, de eddig nem sikerült nekik” – állította Dick Cheney alelnök. John Reid brit védelmi miniszter elismerte ugyan, hogy a helyzet komoly, de hozzátette, hogy túlzás lenne polgárháborúról beszélni.
Bush elnök sem hagyta szó nélkül a dolgot. „Szerintem – mondta az elnök – az irakiak végiggondolták a helyzetet, aztán úgy döntöttek, hogy inkább nem robbantanak ki polgárháborút.”
De a háborúellenes oldal sem maradt adós a válasszal. John Simpson, a BBC tudósítója saját bőrén tapasztalta meg, mennyire áldatlan állapotok uralkodnak Irakban. A boltok nyitva vannak, az utcákon folyik az élet. Nincsenek frontvonalak. De mindennaposak a robbantások és a lövöldözések. A szunniták és síiták teljesen elkülönültek. A biztonsági erők nem urai a helyzetnek.
„Ilyen a modern polgárháború”– írja Simpson a New Statesmanben. – A dolgok általában normálisnak tűnnek, mindaddig, amíg egy-egy bomba fel nem robban.
Hasonló szellemben nyilatkozott Charles Krauthammer is. Irakban a kisebbségben lévő szunniták fegyveres erőszakkal akarják megakadályozni a síitákat abban, hogy új államot hozzanak létre. „Ez kimeríti a a polgárháború definícióját.”
Richard F. Miller, az amerikai polgárháború történésze viszont, aki újságíróként többször is megjárta Irakot, óvatosságra int. Miller elismeri ugyan, hogy Irakban mindennapossá váltak a fegyveres összecsapások, de szerinte ez még nem jelenti azt, hogy polgárháború folyik.
A rendszeres összecsapásokon túl, polgárháborúról akkor beszélhetünk, ha mind a két fél kellőképpen fel van fegyverkezve, ennek pedig Irakban – mint sok más esetben is – az lenne a feltétele, hogy valamilyen külföldi hatalom támogassa őket. Márpedig nem valószínű, hogy a közeljövőben sor kerül ilyen beavatkozásra.
Irakban szinte mindenkinek van kézifegyvere, de nehézfegyverek egyik tábornak sem állnak rendelkezésére. Ezért patthelyzet alakult ki, egyik fél sem tud a másik fölé kerekedni.
A történész a régi vadnyugati mondást alkalmazza Irakra: Az embereket Isten teremtette, de (szemben az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat ünnepélyes kijelentésével) nem teremtette őket egyenlőnek – egyenlővé Colt tette az embereket. Az irakiakat is Isten teremtette, és Kalasnyikov tette őket egyenlővé.
Mindenki egyetért: Irakban nincs rend. Az áldozatok számát sem vitatják. Akkor miért olyan fontos, hogy polgárháborúnak nevezzük-e, ami folyik? Nem akadémikus szőrszálhasogatás ez az egész?
Távolról sem. A háború hivatalos indoklása az évek során lassanként megváltozott. Egyre kevésbé hivatkoznak a megszállás áldásos következményeire, és egyre többet a kivonulásból fakadó veszélyekre. A legnagyobb veszélynek pedig a polgárháború számít. Ha elismernék, hogy már polgárháború folyik, az a vereség beismerésével lenne egyenértékű.
Egy tekintélyes biztonságpolitikai szakértő, William E. Odom, az amerikai hadsereg nyugalmazott altábornagya már tavaly nyáron világosan megfogalmazta a kérdést: „Minden, amiről a kivonulás ellenzői azt állítják, hogy be fog következni Irakban, ha elhagyjuk az országot, máris bekövetkezőben van. Akkor miért maradjunk?”
Válasza is katonásan egyszerű: „Az irakiak már most is harcolnak az irakiakkal. A lázadók sokkal több irakit ölnek meg, mint amerikait. Ez polgárháború. A bent maradással nem tudjuk megakadályozni, hiszen épp mi idéztük elő a megszállással.”