„Függetlenül attól, hogy milyen pártok kormányoznak, az emberek világszerte a hatalmon lévőket hibáztatják a bajaikért” – írja az Atlantic magazinban Moisés Naím publicista és író, aki korábban Venezuela kereskedelmi és iparügyi minisztereként, majd a Világbank igazgatójaként dolgozott.
Bár elvben a hatalmat gyakorló erők javára lejt a politikai pálya, hiszen ők könnyebben férnek hozzá a forrásokhoz és a médiához, 2024 mégis mintha az ellenzékek éve lett volna. Naím jobb- és baloldali kormányváltások sorát említi: Nagy-Britanniában súlyos vereséget szenvedtek a toryk, Franciaországban a parlamenti választáson csúnyán megbüntették Macron elnököt, Japánban az 1955 óta kormányzó Liberális Demokrata Párt bukott meg, Dél-Afrikában az aparhteid vége óta kormányzó Afrikai Nemzeti Kongresszus vesztette el parlamenti többségét, Dél-Koreában az elnök pártja szenvedett vereséget a félidős választáson, Modi indiai miniszterelnök mögött 2014 óta először nincs parlamenti többség, Argentínában Javier Milei győzelme robbantotta fel a peronista kormánykoalíciót (igaz, ez még 2023 őszén történt). A sort folytathatnánk az amerikai, a német, a belga, az osztrák, a horvát, a bolgár, a cseh, a szlovák, a litván és a panamai választásokkal.
„Vagy a választók elvárásai, vagy a hatalom lévők kormányzóképessége változott, esetleg mindkettő” – véli Naím, aki már két és fél éve megjelent könyvében is a fülkeforradalmak koráról írt, és az okot a populizmus, a megosztottság és az álhírek hármasában kereste. A tavalyi év kormányváltó hullámát is részben a közösségi médiával magyarázza. A választók saját életminőségüket mások közösségi oldalain megjelenő, sikert és boldogságot sugárzó beszámolókhoz és képek alapán ítélik meg. Az elégedetlenséget fokozza, hogy az ellenzékben lévő politikusok az interneten tovább szítják a választók frusztrációját, ami szintén a protesztpártoknak kedvez.
A fűt-fát ígérgető politikusok könnyen hatalomra jutnak, ám minél többet ígérnek, annál kevésbé tudnak megfelelni a saját maguk által teremtett elvárásoknak. Naím megjegyzi, hogy a jelenséget Samuel Huntington már a hatvanas években leírta – igaz, ő kizárólag a feltörekvő szegény országok sajátosságának hitte a jelenséget, amely ma a fejlett országokban is egyre inkább megfigyelhető. Ennek oka részben az, hogy a mindenkori kormányok mozgásterét nagyban korlátozza a kialakult intézményrendszer és a túlzott bürokrácia (talán még akkor is, ha az új kormány motorosfűrésszel esik neki).
Sőt, a választók olykor az ígéreteiket betartó kormányokat is megbüntetik. Naím a korábbi chilei elnök, Ricardo Lagos esetét hozza fel példának. Lagos a kétezres évek elején jelentős programot hirdetett a santiagói nyomor felszámolása érdekében. A szegénynegyedekbe vizet és áramot vezetett és jelentősen javította az egészségügyi ellátást. A választók mégis elfordultak tőle. Mint az egyik kiábrándult szavazótól maga Lagos megtudta, az elégedetlenség oka a parkolási problémák megoldatlansága volt. Vagyis a szegénység felszámolása új problémákat okozott, és a nyomorból kiemelkedők ezek megoldatlanságát a kormányon kérték számon.
Ha a jelenlegi folyamatok folytatódnak, akkor egyre gyakrabban jutnak hatalomra a semmiből érkező, ismertlen, rendszerellenes és demagóg politikusok – zárja eszmefuttatását Naím, de nyomban hozzáteszi, hogy őbelőlük aztán majd ismét gyorsan kiábrándulnak a választók, mert színre lép egy még többet ígérő rendszerváltó politikus.