„Elvben Európának minden képessége megvan ahhoz, hogy olyan haderőt hozzon létre, amely szembe tud szállni Oroszországgal” – írja a Le Grand Continent webmagazinban Robert-Henri Berger írói álnév alatt – a lapszerkesztők szavai szerint – a francia hadsereg tisztikarának egyik legragyogóbb elméje.

Az európai közvéleményben igen gyorsan tudatosult az Észak-Atlanti Szövetségben bekövetkező hasadás. Az európaiak hetven százaléka úgy gondolja, hogy az Uniónak magának kell gondoskodnia Európa védelméről, és a többség ezt jobb megoldásnak tartja, mint a nemzeti hadseregekben bízni. A berlini fal leomlása után az európaiak azt hitték, soha többé nem kell háborúzniuk, nem fenyegeti a békéjüket senki. A fegyveres erőket csak ímmel-ámmal fejlesztették. Csaknem mindenütt felszámolták a kötelező katonai szolgálatot. A kevés maradék feladatra persze elegendő volt a hivatásosokból álló sereg, de szerzőnk szerint volt két nem kívánt mellékhatás: erőteljesen leépült a katonaság és a társadalom kapcsolatrendszere, továbbá lakossági arányszámukhoz képest túlreprezentáltak lettek a jobboldaliak a seregben, és ez tovább rontotta a fegyveres erők és a társadalom kapcsolatát. Akárcsak más korábbi hosszú békekorszakokban, a hadseregek ezúttal is külföldön igyekeztek feladatot lelni maguknak, Afganisztántól Maliig, Szíriától Irakig, de nem mondhatni, hogy sikerült volna tartós eredményeket elérniük. Általában csökkent is a rájuk fordított állami pénz. Valódi katonai doktrína nem lévén, a költségvetési megfontolások felülírták a fejlesztési szükségleteket.

Csak az ukrajnai háború világított rá, hogy Európa hadseregei évtizedekkel lemaradtak a technológiai innováció terén: a szárazföldi és haditengerészeti drónfelhasználásban, az új kommunikációs hálózatok kiépítésében, a digitalizálásban és a mesterséges intelligencia felhasználásában. Amerikai támogatás nélkül sem tömeges háborúban, sem expedíciós bevetésekben nem tudnának helytállni. A franciák amerikai szállítógépeken érkeztek Maliba, de ha tovább romlik a kapcsolat, erre legközelebb nem számíthatnak. A francia hadvezetés azt gondolja, hogy a Száhel-övezetben a hadsereg olyan értékes tapasztalatokra tett szert, amelyhez hasonlónak más európai országok nem örvendhetnek. Csakhogy az oroszok is ezt gondolták a maguk szíriai műveletei után, aztán mégis csúnyán leszerepeltek Ukrajnában – legalább is nagyjából mostanáig. Mi történik, ha tengeren túli francia területeket ér külföldről szított zendülés?  A Karib-tengerre időben eljutni nem lenne könnyű. Új-Kaledónia esetében segítséget lehetne kérni Új-Zélandtól és Ausztráliától, de ha az amerikaiak elleneznék, vagy egyenesen ők állnának mögötte, a francia expedíciós hadsereg nem sok jóra számíthat.

Arra nem érdemes biztonsággal számítani, hogy Franciaország atomegyvert vet be távoli területeinek védelmében. A közelebbi hadszíntéren pedig szintén kizárható az ilyen változat. Etikai, illetve önnfertartási okokból. A hagyományos haderő tehát létszükséglet.

Ez pedig nem csupán pénzkérdés. Előbb utóbb megteremthető a megfelelő műszaki háttér. De honnan lesz tömeghadsereg? Erről a szerző csak annyit ír, hogy valóságos szellemi forradalom nélkül az európai hadseregek nem lesznek képesek a maguk lábára állni. Attól tart azonban, hogy ez a szellemi forradalom csak nagyon keserű kurdarcok után valósulhat meg, és reméli, hogy akkor még nem lesz késő.