Francia fiatalok tömegei demonstrálnak, hogy kifejezésre juttassák, mennyire szolidárisak saját magukkal. A csatorna túloldalán nevetnek rajtuk, de az angolok öröme korai.

„Tudjuk, a franciák időről időre nagy tüntetéseket tartanak. Nincs is annál élvezetesebb, mint az emberiség üdvéért kirakatokat betörni. S az sem kevésbé szórakoztató, ha szidalmakat kiáltozva próbáljuk megdönteni a kormányt” – írja Theodore Dalrymple, a szellemes konzervatív közíró a Timesban. Cikkének címe: The striking idiocy of youth.

Dalrymple nem tucat-konzervatív. A szegények orvosából lett kultúrkritikus. A legkevésbé sem jobboldali New Statesman azt írja róla, hogy a magukat nagyon balosnak képzelők is tanulhatnának tőle.

A francia tüntetők „tele vannak együttérzéssel és szolidaritással – saját maguk iránt”. „Talán nem tudják – olvassuk Dalrymple cikkében –, de az utcára vonult emberek valójában azért demonstrálnak, hogy ne változzon meg azoknak a külvárosi fiataloknak a helyzete, akik nemrégiben vagy két hétig gyújtogató bolondozással szórakoztatták a világot. Hogy ne legyen munkájuk, ne legyen semmi reményük. Hogy továbbra is kisemmizettnek érezzék magukat. Mert ha nem sikerül liberalizálni a francia munkaerőpiacot, a külvárosi gyerekeknek nem lesz állása, s nem integrálódnak a francia társadalomba.”

Az angolok szeretik azt gondolni a franciákról, hogy reménytelenül államimádók. A franciák meg abban tetszelegnek, hogy Nagy-Britanniában vadliberalizmus tombol. Pedig a két ország között nincs is olyan nagy különbség.

A brit munkaerőpiac valamivel rugalmasabb, mint a francia. De a legtöbb új állás a közszférában, és nem a magángazdaságban keletkezik. „Egy bolond is tud állami állásokat teremteni, és Brown úr ezt teszi – mondja Dalrymple. – De az ilyen állásokat a legzseniálisabb közgazdász sem teheti hosszú távon produktívvá.”