Lassan már az áldozatok is unják a Stasi történeteket. Az öreg ellenzéki szerint viszont egy új film talán újraindítja a második német diktatúra feldolgozását.

A régi rezsim alatt felnőtt keletnémetek – és persze a magyarok is – az iskolában tanulták, hogy Lenin mindig annyira ellágyult Beethoven Apassionata szonátájától, hogy szerette volna megsimogatni az emberek fejét. De ezt – mint barátnőjének, Inyessza Armandnak mondta – nem engedhette meg magának, mert az ő dolga az volt, hogy beverje a fejüket.

Ez az émelyítő történet ültetett bogarat egy ifjú filmfőiskolai hallgató, Florian Henckel von Donnersmarck fülébe. A politikai rendőrség egy tisztje hallgatja a megfigyeltek szobájából felvett zenét, és lassan elérzékenyül…

Nyolc évig tartott, amíg film lett belőle, idén márciusban mutatták be, a címe: Das Leben der Anderen (A mások élete). A film hőse, Wiesler hadnagy az állambiztonsági szolgálat (Stasi) hithű és kőkemény tisztje. Egy művészházaspár, drámaíró és színésznő megfigyelését kapja feladatul. A padlásszobában hallgatózik. Sok zenét és egyebeket is hall a házból. Azonosul áldozataival, a végén már fedezi őket. A pálfordulás akkor következik be, amikor a tiszt rájön, hogy azért kellett hallgatóznia, mert főnökének fáj a foga a szép színésznőre.

A kritikusok egy része kártékony giccsnek tartja a filmet. Jan Schulz-Ojala azt írja a berlini Tagesspiegelben, hogy divattá vált melodramatikus módon felnagyítani a szörnyetegek szenvedéseit, áldozatot csinálni az elkövetőből. (Schulz-Ojala a Hitler végnapjait bemutató Bukást is ezzel vádolja.) Mások csak fanyalognak. Vannak, akik inkább szakértő szemmel nézik: nem így működött a rendszer, ez vagy az a részlet nem korhű.

Wolf Biermann, a legendás ellenzéki költő és dalénekes, aki mindent tud arról, mit jelentett megfigyeltnek lenni, a rendező védelmére kel. (A Die Weltben megjelent cikk a signandsight.com jóvoltából angolul is olvasható.)

Elismeri, sok mindent kifogásolni lehet a filmben. Gyanakszik is egy kicsit magára, hogy nem azért gyakorolt-e rá olyan nagy hatást, mert az ő esetéből is merített a rendező. De végül oda lyukad ki, hogy még az ő számára is csak most váltak láthatóvá „az arcnélküli gazemberek”, akiknek a nevét a Stasi-aktákból ismerte.

„A kísértetek előlépnek az árnyékból – írja Biermann. – Sokszor a műalkotásnak nagyobb bizonyító ereje van, mint maguknak a bizonyítékoknak. A dokumentumok igazságát nem csak az elkövetők vonják kétségbe, sajnos lassanként a témát elunó közönség is.”