A párizsi diákok Kleenex-generációnak nevezik magukat. Az amerikai baloldali társadalomkritikus azt szeretné, ha honfitársai sem tűrnék, hogy csak úgy el lehessen dobni őket, mint a papír zsebkendőt.

Theodore Dalrymple, a brit konzervatív kultúrkritikus nemes egyszerűséggel lehülyézi a munkajogi reform ellen tüntető francia diákokat. Önző hülyék, akik épp a szegény, külvárosi fiatalok álláshoz jutásának esélyeit rontják.

A tüntetők „tele vannak együttérzéssel és szolidaritással – saját maguk iránt”. „Talán nem tudják – írja Dalrymple –, de az utcára vonult emberek valójában azért demonstrálnak, hogy ne változzon meg azoknak a külvárosi fiataloknak a helyzete, akik nemrégiben vagy két hétig gyújtogatással szórakoztatták a világot. Hogy ne legyen munkájuk, ne legyen semmi reményük. Hogy továbbra is kisemmizettnek érezzék magukat. Mert ha nem sikerül liberalizálni a francia munkaerőpiacot, a külvárosi gyerekeknek nem lesz állása, és nem integrálódnak a francia társadalomba.”

Barbara Ehrenreich, a baloldali amerikai társadalomkritikus jól ismeri ezt az érvet, és egyáltalán nem hatódik meg tőle. „Nekünk is mindig ezt vágják a fejünkhöz, amikor valaki a minimálbér emelését javasolja, vagy szeretné megállítani a nyugdíjak elértéktelenedését. Micsoda? – jajdulnak fel a munkaadók szolgálatában álló közgazdászok. Ha bármit csináltok, ami bántja vagy kellemetlen helyzetbe hozza a munkaadókat, azok dühbe gurulnak, és nem fognak alkalmazni benneteket.”

Dalrymple és Ehrenreich nem olcsó társadalmi együttérzéstől eltelt szalonértelmiségiek. Dalrymple évtizedeken át börtönorvos és a szegények orvosa volt. Ehrenreich feladta szépen induló természettudósi karrierjét, hogy teljesen a társadalmi reform ügyének szentelhesse magát. Nagysikerű szociográfiái személyes tapasztalaton alapulnak. Beállt pincérnek, takarítónak, segédápolónak, hogy megtudja, „hogyan (nem) lehet megélni Amerikában” ilyen munkákból.

Az amerikai társadalomkritikus felháborodása őszinte. A közgazdászok olykor valóban különös gyengédséggel viseltetnek a munkaadók érzelmei iránt. De ettől még az angol konzervatív kultúrkritikusnak is igaza lehet. A francia munkajogi rendszert csak azon az áron lehet fenntartani, hogy a külvárosi, többségükben fekete és arab fiatalok még Kleenex-állásokat sem remélhetnek maguknak.

De Ehrenreichet igazából nem a franciák érdeklik, saját honfitársait buzdítja. Amerikában ugyanis egy munkást már most is bármikor ki lehet dobni. Elég arra hivatkozni, hogy „nem illeszkedik be”, vagy „rossz a hozzáállása”, vagyis nem tetszik a képe a főnöknek.

És nem is a francia jóléti államot akarja az amerikaiak elé példaképül állítani. „A franciáknak nincs igazuk, amikor az angolszász modellben látják a nemezisüket. Csak az amerikai modelltől kellene félniük. A francia lázadások idején épp Angliában, az angolszász faj őshazájában tartottam előadást – írja Ehrenreich a Progressive magazinban megjelent cikkben –, amikor valaki a közönségből megkérdezte, hogy Amerikában tényleg ki lehet-e dobni valakit törvényes eljárás nélkül.”

„Aki az Egyesült Királyságban úgy érzi, hogy jogsértő módon bocsátották el – magyarázza Ehrenreich az amerikai olvasónak –, az a munkaügyi döntőbizottsághoz, majd másodfokon rendes bírósághoz fordulhat.”