Vége a történelmi eltévelyedésnek, amely szembefordította Németországot a Nyugattal. Vége a két félország különútjának. Vége a zsákutcás történelemről szóló vitáknak.

„Az az ország, amelyet 1945-ig joggal tekintettek hisztérikusnak, hogyan változhatott át ilyen gyorsan minden feltűnést kerülő, már-már unalmasan stabil Szövetségi Köztársasággá?”

A kérdést Hans-Peter Schwarz tekintélyes politológus, jelenkortörténész, a mérvadó Adenauer-életrajz szerzője tette fel 1990-ben. Ő még akkor, az újraegyesítés után is csalókának érezte ezt a nagy nyugalmat.

Ennek a mára feledésbe merült nyugtalanságnak a felidézésével kezdi recenzióját Dagmar Pöpping, a Frankfurter Rundschau kritikusa Edgar Wolfrum Szerencsésen sikerült demokrácia: A Német Szövetségi Köztársaság története a kezdetektől napjainkig című könyvéről.

Az 1960-ban született jelenkortörténész Heinrich August Winkler tanítványa, és az ő, Hosszú út Nyugatra című történelmi szintézisét folytatja. Winkler 1806-tal kezdi el a történetet (ekkor számolta fel Napóleon a Német-Római Szent Birodalmat), és 1989-ig jut el. Wulfrum 1945-tel kezdi, és az újraegyesítés utáni tizenöt évet is megírja.

Die geglückte Demokratie – a cím egyszerre fejezi ki, hogy Németországnak, legalábbis a nagyobbik, nyugati felének szerencséje volt 1945 után, azt viszont már magának köszönheti, hogy ezt a szerencsét sikerült tartósan a maga javára fordítani.

A szerencsés körülményeket a Die Zeit recenzense, Axel Schildt foglalja össze a legtömörebben: „A németek a hidegháború búrája alatt sokáig, egészen a hetvenes évek elejéig töretlen gazdasági fellendülést éltek át. A keleti és a nyugati rendszer közti ellentét keretfeltételei pedig még további két évtizedre biztosították, hogy Európában béke volt.”

A Szövetségi Köztársaság legnagyobb teljesítménye meg az volt, hogy hihetetlen integrációs erőt fejtett ki. „A munkásság és a Szociáldemokrata Párt a szociális piacgazdaság formájában megbékélt a kapitalizmussal – ismerteti Wolfrum könyvének tézisét Pöpping –, ráadásul a CDU és az FDP felszívta a demokráciaellenes jobboldalt.”

Egy másik, talán még nagyobb integrációs teljesítmény az otthonából elűzött 9 millió német letelepítése volt, és a 16 millió hazatérő katona integrálása a társadalomba. Ezt a sort folytatta az NDK 16 millió polgárának felkarolása. „Az új német nemzetállamot – állapítja meg Pöpping – Wolfrum úgy mutatja be, mint egy megnövekedett Szövetségi Köztársaságot.”

„Wolfrum számára (mesteréhez, Winklerhez hasonlóan) minden német különút végét jelenti Németország demokratikus újraegyesítése – hangoztatja egy harmadik kritikus, Eckhard Fuhr a Die Weltben. – Véget ért az 1945-ig tartó nyugatellenes eltévelyedés, és a két német részállam posztnacionális különútja is. Wolfrum azt mondta a könyvét bemutató beszélgetés során, amelyet Egon Bahrral folytatott, hogy a különutakról 1945 óta folytatott történetpolitikai viták nem érdeklik többé. Ezek a német identitásról szóló viták maguk is történelemmé váltak, amit már csak el kell mesélni. Nyugodtan, távolságtartással.”