A ruandai tuszik lemészárlásának története közismert. De hogy nézett ki a népirtás a hutu gyilkosok szemszögéből? Mint a többi szervezett tömeggyilkosság az elkövetőkéből. Hétköznapi ügy.
„Minden népirtás nagyjából ugyanazt a reakciót váltja ki. 1993-ban Clinton elnök a washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum átadásakor azon sopánkodott, hogy túl keveset tettünk a náci Endlösung áldozataiért, és megfogadta, hogy ilyesmi nem fordulhat elő még egyszer. De alig egy év múlva, alig száz nap alatt egymillió ruandait mészároltak le a szomszédaik, és a világ semmit sem tett ellene. Ma pedig, számtalan újabb soha többé után, éppen a szudáni Darfurban elkövetett újabb afrikai népirtás előtt állunk tehetetlenül” – írja Kyle Mantyla az American Prospectben.
A távoli népirtásokról szóló könyvek többnyire ugyanarról szólnak. Reálpolitikai összefüggésekből magyarázzák, miért nem lépett föl senki a rémségek ellen. A legritkább esetben kerül sor arra, hogy valaki megpróbálja megérteni, hogyan is nézett ki a tömeggyilkosság az elkövetők szemszögéből.
A nagy kivétel – állapítja meg az American Prospect cikke – Jean Hatzfeld, a Libération veterán sportújságírója és haditudósítója. 2003-ban megjelent Une saison de machettes című könyve a gyilkosokkal készített interjúkon alapul. A könyvet több nyelvre lefordították, az idei könyvhétre az Ulpius-Ház jóvoltából magyarul is megjelent A bozótvágó kések évszaka címen.
Néhány idézet a fordító, Lángh Júlia egy korábbi, az Élet és Irodalomba írt cikkéből, amelyben bemutatta a könyvet.
Adalbert, 23 éves, földműves, a hutu nacionalista párt tagja: „Jó néhány földműves inkább ügyetlen volt az öldöklésben, de lelkiismeretesnek mutatkozott. Mindenesetre, a technika az utánzással alakul ki. Ez, azt hiszem, bármilyen manuális munkára érvényes.”
Léopold, 22 éves, földműves, gyerekkora óta buzgó katolikus: „Aki félreütött, vagy csak úgy tett, mintha lecsapna, azt bíztattuk, tanácsot adtunk neki, hogyan csinálhatná jobban. Előfordult, hogy az illetőt kényszerítették, fogjon egy tuszit a mocsárban vagy a házak között, és ölje meg a kollégák szeme láttára: így lehetett ellenőrizni, hogy odafigyelt-e a tanácsokra.”
Fulgence, 33 éves, földműves és segédlelkész: "Minél többet vágtunk, annál inkább természetesnek tartottuk, hogy vágjunk. Ezt néhányan egyenesen mókásnak találták, ha szabad így mondanom. Munka után megtörténhetett, hogy egy kolléga ilyesmiket mondott: Hé, haver, vagy veszöl nekem egy üveg sört, vagy bevágom a koponyádat, mert mostan már énnekem erre fáj a fogam."
Pancrace, 25 éves földműves: "Ölni nagyon nyomasztó, még egy állatot is, ha neked magadnak kell eldöntened, hogy le fogod vágni. De ha a hatóságok rendelésének engedelmeskedel, ha húznak és löknek, ha látod, hogy a kaszabolás totális lesz, és számodra semmilyen következménnyel nem jár, akkor megnyugodol. Nekilátsz a feladatnak és semmi sem zavar."
A Könyvszajha, a Metazin egyik kedvence Susan Sontagot idézi: „Nem könnyű olvasmány, de ahogy Sontag mondja az amerikai kiadás előszavában, mindenkinek el kell olvasnia, aki meg akarja érteni, hogy az ember – Hatzfeld egyik interjúalanyának szavaival – megszokja a gyilkolást, ha újra és újra öl.”