Orwell azt mondta, hogy minden vicc egy kis forradalom. Ha ez igaz, akkor a kommunista rendszer a permanens forradalom állapotában volt. Permanens forradalmacskák állapotában.

Minden kornak megvoltak a maga tekintélyromboló anekdotái, de csak a kommunizmus alatt álltak össze a viccek hatalmas, összefüggő, anonim népi irodalommá. Amikor a második világháború után kialakult a szovjet tömb, a kommunizmus kitette magát a cseh és zsidó humor bomlasztó vírusának, amellyel szemben képtelen volt ellenanyagot termelni” – írja Ben Lewis a Prospect magazinban.

Lewis nem feledkezik meg a magyar politikai humorról sem. Elmesél egy klasszikus viccet az ötvenes évekből, amelyről azt állítja, hogy eredete a Monarchia korába nyúlik vissza.

Kohn találkozik a pesti utcán Grünnel, és megkérdezi: Tulajdonképpen mi a véleményed Rákosiról?

Grün: Ne itt! – mondja, és betuszkolja barátját egy kapualjba.

Kohn: Na?

Grün: Ne itt! – és letereli az alagsorba.

Kohn: Megmondod már végre? – kérdezi lent.

Grün: Tudod, nekem speciel rokonszenves.

A cikk áttekinti a kérdés komoly, olykor túlságosan komoly szakirodalmát. Lewis támaszkodik Petr Beckmann cseh emigráns fizikus esszéjére: Hammer and Tickle (Sarló és kacagás). Hivatkozik Reinhard Wagner kétkötetes gyűjteményére: NDK-viccek Felhasználja Seth Benedict Graham „elbűvölően túlírt” disszertációját: A szovjet-orosz „anekdot” kulturális antropológiai elemzése

Ben Lewis nemcsak publicista és kritikus, hanem ismert dokumentumfilm rendező is. A cikket abból az alkalomból írta, hogy most mutatták be a politikai viccekről szóló filmjét, amelynek címét Beckmanntól kölcsönözte.

A film interjúkon alapul. A beszélgetésekből kiderül, hogy a hajdani viccmesélők valóban úgy érezték, a rendszer ellen tettek valamit. Amikor Lewis megkérdezte tőlük, hogy miért tulajdonítanak olyan nagy jelentőséget az önmagukat ismétlő, és többnyire nem is túl jó vicceknek, fel voltak háborodva. „Minden héten született egy remek új vicc – válaszolta neki Ernst Röhl, az NDK egyik vezető humoristája. – Senki sem kérdezte, hogy ki találta ki. A szerző maga a nép volt.”

Lewis nincs teljesen meggyőzve. Nem fogadja el Orwell jól hangzó állítását, amely szerint „minden vicc egy kis forradalom”. Ugyanis a rendszer hívei is meséltek rendszerellenes anekdotákat. Maga Sztálin sem vetette meg a tréfát, más kérdés, hogy mennyire volt tanácsos nevetni rajta.

A Népek Nagy Tanítómesterének ez volt az egyik kedvence: Egy grúz delegáció jár Sztálin elvtársnál. Amikor elmennek, Sztálin nem találja a pipáját. Azt hiszi, véletlenül elvitték, ezért utánuk szalajtja Beriját. Pár perc múlva megtalálja a pipát egy iratcsomó alatt. Megint hivatja Beriját. Megvan a pipa – mondja neki. Mire az: Már késő, a delegáció egyik fele bevallotta, hogy ők lopták el, a másik fele kihallgatás közben meghalt.