Egy új amerikai modellben az állam mindenkire kiterjeszti az egészségbiztosítást, de a rendszer működtetését a magánbiztosítókra hagyja. Az egy biztosítós rendszerrel mindenki jobban járna.

Amerikában a liberálisok már régóta szeretnék mindenkire kiterjeszteni az állami egészségbiztosítást. A GDP közel 16 százalékát felemésztő amerikai egészségügyi rendszer nemzetközi összehasonlításban nagyon drága, mégis sokan kimaradnak belőle.

Az ifjabb Bush elnök vezette republikánusok az egyéni felelősségvállalás alapján akarták megreformálni a társadalombiztosítást. Programjuk sarkalatos pontja az volt, hogy magánnyugdíj-pénztárakkal váltják föl az ötven éve működő állami nyugdíjrendszert. A nagy tervekből mára, az elnök második hivatali idejének elejére szinte semmi sem maradt.

A demokraták ezért azt várták, hogy idei évértékelő beszédében Bush száznyolcvan fokos fordulatot tesz, és megígéri a minden amerikai állampolgárt alanyi jogon megillető állami egészségbiztosítás bevezetését. De nem így történt. Az elnök továbbra is olyan egészségügyet akar, amelyben az emberek a költségek nagyobb részét fizetik a saját zsebükből, mint jelenleg.

Massachusetts állam többségében demokrata párti képviselői megelégelték a szövetségi kormány tétlenségét. Április elején olyan törvényt hoztak, amely szinte mindenkire kiterjeszti az egészségbiztosítást. Arra a félmillió emberre is, akiknek most nincs biztosítása.

A törvény a jómódúakat kötelezi, hogy egészségbiztosítást kössenek. A biztosítóknak pedig a törvény értelmében állami támogatást adnak, hogy a szegényeket is bevegyék a rendszerbe.

A New York Times szerint a massachusettsi modell kompromisszumos megoldás, egyesíti a liberális és a konzervatív elképzeléseket. Az állam szerepvállalásának köszönhetően mindenkire kiterjesztik az egészségbiztosítást, de az egyéni felelősségvállalás szerepe is növekszik.

A kompromisszum azonban nem elégít ki mindenkit. „A massachusettsi törvény a helyes irányba mutat ugyan, de önmagában kevés – olvassuk egy kommentárban. – A több biztosítós rendszer az igazi probléma. A biztosítótársaságok által kínált különféle csomagok növelik a felesleges adminisztratív kiadásokat. Az igazi megoldás az egy biztosítós, az állam által mindenkinek alanyi jogon nyújtott biztosítás lenne.”

Azt hihetnénk, hogy ez a kommentár valami baloldali magazinban jelent meg, s szerzője olyan régimódi liberális, aki valóban minden társadalmi probléma megoldását a gondoskodó államtól várja. Pedig nem erről van szó. A cikk a konzervatív, piacpárti, kis államot követelő Wall Street Journal egészségügyi mellékletében olvasható. Szerzője, Benjamin Brewer pedig nem közgazdász vagy egészségügyi szakértő, hanem gyakorló orvos, aki saját bőrén tapasztalta meg a több biztosítós rendszer hátrányait.

Brewer páciensei több mint háromszáz biztosítótársaság ügyfelei. Mindegyik biztosítónak mások a tarifái, ráadásul más és más kezeléseket, gyógyszereket támogatnak. Brewer négy ügyintézőt kénytelen alkalmazni, akiknek az a feladata, hogy eligazodjanak a biztosítótársaságok és biztosítások útvesztőjében, és elvégezzék a számlázással kapcsolatos teendőket.

„Régen azt gondoltam, hogy az egy biztosítós rendszerben kevesebb lenne a bevételem, és túlzottan megkötné a kezemet. Most már inkább úgy látom, hogy mégiscsak ez lenne a hatékonyabb megoldás, és legrosszabb esetben is ugyanannyi pénzem maradna, sőt valószínűleg több is, mert nem kellene annyit költenem adminisztrációra.”

A betegek is jól járnának, mert az üzleti alapú biztosítás a szegények számára mindig rosszabb minőségű szolgáltatást nyújt. Sok időt és vesződséget takaríthatnának meg, ha nem kellene a több száz biztosítóból kiválasztaniuk a számukra leginkább megfelelőt.

De ha ennyire nyilvánvaló, hogy mindenki jobban járna az egy biztosítós rendszerrel, akkor miért nem vezetik be? Brewer szerint azért, mert a befolyásos biztosítótársaságok rosszul járnának.