A királyság vonzereje nem csökken. A köztársaságokban terjed a dinasztikus utódlás. A nép szereti fejedelemnek látni a vezetőket.

„Miközben a nyugati külpolitika a demokrácia exportja körül forog, a jelek szerint egyre nagyobb a királyság vonzereje, és a közönség gondolkodásmódja kezd monarchikus jelleget ölteni” – írja Christopher Caldwell a Financial Timesban.

A cikk megírására természetesen az angol királynő nyolcvanadik születésnapja adott alkalmat. Caldwell úgy véli, hogy az alattvalók valójában nem azt várják az uralkodótól, hogy olyan legyen, mint a hollandok bicikliző királynője. Az angolok unják a demokratikus, már-már kispolgári felségeket.

Károly herceg meglehetősen népszerűtlen, de nem azért, mert vitathatók a nézetei – véli Caldwell –, hanem azért, mert nézetei vannak. Diana hercegnőt bezzeg imádták, mert úgy viselkedett, mint egy régi fejedelemasszony, aki kézrátétellel meggyógyítja a betegeket. „Mert a legtöbb ember valami ilyesmit vár a monarchiától, miközben arról beszél, hogy modernizálni kellene az intézményt.”

A vezető lapok II. Erzsébet születésnapjára írott cikkeiből nem hiányoztak a disszonáns hangok. Az Independent feltűnőbb helyen hozta a nepáli monarchia utolsó rúgásairól szóló riportot, mint a gratulációt. A Guardian pedig republikánus jókívánságokkal szolgált. „Kívánjunk boldog születésnapot a királynőnek – írta Jonathan Freedland Elizabeth the Last című cikkében. – Éljen még sokáig jó egészségben! Köszönjük meg neki mindazt, amit tett. De már most döntsük el, hogy amikor eltávozik közülünk, vele együtt eltemetjük ezt a nevetséges intézményt.”

Abban azonban szinte minden kommentátor egyetértett, hogy a királyságon sokkal kevésbé hagyott nyomot az idő foga, mint a többi történelmi intézményen, például az Anglikán Egyházon. Igaz, az Economist ezt inkább a közönynek tulajdonítja, mint annak, hogy a nép valamiféle misztikus elragadtatással viseltetne az uralkodó személye iránt. „A közöny jót tesz a monarchiának – írja rosszmájúan a lap –, az egyháznak viszont árt.”

Caldwell maga sem veszi egészen komolyan, amit a kézrátétellel gyógyító hercegnőről mond. Az egész csak retorikus előkészítés az igazi mondanivalóhoz.

A polgárok lassanként nem tudnak különbséget tenni vezetőik magánéleti hűsége és politikai lojalitása között. Nemcsak a bulvársajtó gátlástalanságának köszönhető, hogy annyian érdeklődnek a politikusok szexbotrányai iránt. Egy olyan rendszer van kialakulóban, amelyben „a vezetők privát vétkei a politikailag tudatos közönség számára is fontossá válnak”, ami pedig Caldwell szerint a monarchikus rendszerekre jellemző.

Ez az összefüggés talán egy kissé erőltetett, de kétségbevonhatatlan tény, hogy egyre kevésbé kelt megütközést a dinasztikus jellegű utódlás. Ségolène Royal köztársasági elnöki ambícióival kapcsolatban leginkább azon elmélkednek a lapok, hogy Franciaországban lehet-e nőből államfő. Azt viszont csak futólag említik, hogy Royal – ha minden igaz – élettársának, a szocialista párt vezetőjének, François Hollande-nak lesz az utódja az elnökjelöltségben.

„Az amerikaiak azt szokták mondani – írja Caldwell –, hogy az ő elnökeik családi utódlása egészen más, mint ahogy az arab világban vagy mondjuk Latin Amerikában történik. Erre elég egy kérdéssel válaszolni: Tulajdonképpen miért is?”