Egy kozmopolita baloldali házaspár kénytelen hazafias, vallásos iskolába járatni a gyerekét. Mit mondjanak neki?

Nina Burleigh New York-i újságíró évekig Franciaországban élt férjével és kisfiával. A tervezettnél előbb tértek haza, városi lakásuk még ki volt adva. Ezért hétvégi házukba költöztek, ott íratták be előkészítő osztályba kisfiukat.

A ház egy New York állam északi részén fekvő kisvárosban van, ahol nyugdíjas katonatisztek, régimódi vallásos emberek élnek, s persze mind republikánus. A helyet a gyönyörű táj, a nyugalom és a megfizethető ingatlanárak miatt választották Burleighék. Eszükbe sem jutott, hogy különösebb dolguk lenne a helyi lakosokkal.

Az iskolában először kellemesen csalódtak. Felkészült, odaadó tanárok. Mindenki ismer mindenkit. Az első konfliktusok a hitoktatás ügyében támadtak – számol be élményeiről a nagyvárosi mama. A tanárok magától értetődőnek tartották, a Burleighék gyerekeke is járni fog hittanórára. Amikor aztán kiderült, hogy mégsem, ferde szemmel kezdtek nézni a szülőkre.

De ezen még valahogy túltette magát Nina Burleigh, mert legalább nem voltak belső kételyei. A szülők részvételével zajló reggeli foglalkozás azonban, a hazafias fogadalommal, a nemzeti dalokkal, súlyos dilemma elé állította.

„Egy ötéves kisfiúnak, aki csak ezt a kisvárost ismeri Amerikából, semmi oka sincs kételkedni. Minden reggel szívére tett kézzel, nagy átéléssel mondja a fogadalmat. A gyerekek hangját hallva bűnösnek érzem magam” – önti ki a szívét az ujságíró az Alternet webmagazinban.

„Amikor 1965-ben én voltam ötéves – folytatja Nina Burleigh –, magam sem értettem semmit abból, amit a balos szüleim meséltek Kennedy meggyilkolásáról, a wattsi lázadásról vagy a Vietnamban elesett katonákról.  Ki vagyok én, hogy megfosszak egy ötéves gyereket attól a hittől, hogy létezik egy olyan nemzet, amelyben mindenki szabadon és igazságban él?”