A pártoknak juttatott adományok óhatatlanul korrupció gyanújába keverik a politikusokat. Talán az a megoldás, hogy a politikusok ne is tudhassák meg, ki fizetett be az anonim pártszámlára.

Világszerte kampányfinanszírozási és párttámogatási törvényekkel próbálják elejét venni a korrupciónak és a lobbiérdekek érvényesülésének. Ezek a törvények rendszerint előírják, hogy a magánszemélyek és vállalatok által a pártoknak juttatott összegeket nyilvánosságra kell hozni. De hiába a szigorú törvények, szinte minden választás után kirobbannak kisebb-nagyobb kampányfinanszírozási botrányok.

Az Egyesült Államokban tavaly ősszel például Tom DeLayt, a kongresszus republikánus vezérét vádolták meg azzal, hogy a kampányát pénzelő cégek érdekeit képviseli. Angliában kiderült, hogy a Munkáspárt jelentős kölcsönt kapott gazdag üzletemberektől, akik egy részét aztán nemesi rangra emeltették és bejuttatták a Lordok Házába. Pár hete pedig Lula, a kampányában a korrupció felszámolását ígérő baloldali brazil elnök keveredett korrupciós botrányba.

A Yale két neves jogászprofesszora, Bruce Ackerman és Ian Ayres olyan javaslattal állt elő, amely reményeik szerint elejét veszi a pártfinanszírozási botrányoknak.

Ackerman és Ayres az összeférhetetlenséget megakadályozó „blind trust” mintájára képzeli el a korrupció lehetőségét kizáró párttámogatási rendszert.

A blind trust eszközét főként az Egyesült Államokban, Nagy Britanniában és általában az angolszász országokban alkalmazzák. Itt sem kötelező, de melegen ajánlott.

A politikus vagy köztisztviselő pénzzé teszi gazdasági érdekeltségeit. A pénzt vagyonkezelőre bízza. A megbízónak nincs beleszólása, hogy mibe fektetik a pénzét. Sőt, nem is tudhatja, milyen döntéseket hoz a vagyonkezelő. (Mondhatni vakon rábízza a pénzt – innen a vagyonkezelési forma neve.) A megbízatás létrejötte után csak két dologhoz van joga: Megszüntetheti a megbízást, és a kezelési díj levonása után szabadon rendelkezhet a hozam fölött.

Ackerman és Ayres szerint nem az a megoldás, hogy a párttámogatásokat nyilvánosságra hozzák. „Úgy gondoljuk, hogy minden politikai pártnak nyitni kellene egy blind trust alapon működő számlát a választási hatóságnál. Minden kampánytámogatás erre érkezne. A politikusok így nem tudnák, hogy kitől és mennyi pénzt kapnak” – olvassuk a Financial Timesban megjelent cikket. Ha nem tudják, kitől jött a pénz, a korrupció lehetősége jelentősen csökkenne.

A két jogtudós arra hivatkozik, hogy hasonló megoldást egyszer már alkalmaztak a politikában, és nem is sikertelenül. A tizenkilencedik század közepéig a legtöbb országban, ahol egyáltalán voltak választások, nyilvánosan, a pártok képviselői és a jelöltek szeme láttára szavaztak a polgárok. Ez a rendszer a korrupció, a szavazatvásárlás melegágya volt.

A titkos szavazás bevezetése után viszont már senki sem lehet benne biztos, hogy a megkörnyékezett vagy akár lekenyerezett választó a szavazófülkében valóban arra a pártra vagy jelöltre szavaz, amelynek támogatására rá akarták bírni. „Ahogyan a titkos szavazás megnehezítette a szavazatvásárlást, a titkos párttámogatások megnehezítenék a pártok befolyásának megvásárlását” – vonja le a következtetést Ackerman és Ayres.

A blind trust alapon működő pártszámlák bevezetésével valószínűleg nem csökkenne azoknak a magánszemélyeknek és cégeknek a száma, akik azt állítják magukról, hogy komoly összegekkel segítették a győztes kampányt. De a politikusok sosem tudnák ellenőrizni, hogy azok, akik magukat bőkezű támogatónak állítják be, valóban utaltak-e pénzt a számlára.

Az anonim számlák rendszere a két jogász szerint az üzleti élet szereplőinek is előnyös lenne. Továbbra is bevethetnék anyagi erejüket a politikai küzdelembe, de kevésbé lennének kitéve annak, hogy zsarolják őket a politikusok.

Ackerman és Ayres azt reméli, hogy egy ilyen támogatási rendszer bevezetése jótékony hatással lenne az emberek közügyekkel kapcsolatos magatartására. „Az önérdektől mentes befizetés az állampolgári érzület kifejeződése lenne. Az anonim adományok ugyanis azt bizonyítanák, hogy a polgárok törődnek a hazájukkal, és hajlandók félretett pénzük egy részével politikai meggyőződésük érvényre jutását támogatni.”

Az ígéretes javaslatot azonban némileg beárnyékolja, hogy a szavazatvásárlás közvetett, burkolt módja nem szűnt meg a titkos szavazás bevezetésével. Ma sem csak a közérdek elfogulatlan mérlegelése alapján döntenek a választók. A politikusok azzal nyerik el a polgárok különböző csoportjainak vagy a helyi közösségek tagjainak szimpátiáját, hogy mindenfélét ígérnek nekik – ha nem is egyenként, hanem mint csoportnak, helyi közösségnek.

Ezért bizonyára akadna számos olyan cég és üzletember, aki még vakon is hajlandó lenne támogatni azt a pártot, amelyik számára előnyös, versenytársai számára kedvezőtlen gazdasági környezet kialakításával kecsegteti.