A mérsékelt jobboldal is veszedelmesnek tartja a radikális populistákat. A radikális baloldal lelkesedik értük. De abban egyetértenek, hogy forradalmi átalakulás megy végbe Latin-Amerikában. Valóban?

Az Egyesült Államokban a jobboldal aggódva figyeli a latin-amerikai populista baloldal előretörését. Korábban Rumsfeld védelmi miniszter hívta fel a figyelmet az USA biztonságát fenyegető dél-amerikai „radikális populizmusra”, és Chavez venezuelai elnököt Hitlerhez hasonlította. Condoleezza Rice külügyminiszter valamivel árnyaltabban fogalmazott, ő csak a „térség legveszélyesebb emberének” nevezte. Pat Robertson tévé-prédikátor viszont, aki 1992-ben a Republikánus Párt elnökjelöltségért is ringbe szállt, szokása szerint a legkevésbé sem finnyáskodott. Ő egyenesen Chavez meggyilkolására szólított fel.

Nem csak a jobboldali politikusok tartanak a latin-amerikai baloldaltól. A perui elnökválasztás első fordulója után még a republikánusok iránti rokonszenvvel igazán nem vádolható New York Times szerkesztőségi cikke is küszöbön álló katasztrófaként értékelte Humala, a baloldali populista jelölt esetleges győzelmét.

A radikális baloldali lapok és publicisták is egyre gyakrabban hivatkoznak Latin-Amerikára. Ők természetesen elismerőleg nyilatkoznak az antikapitalista és amerikaellenes fordulatról.

A Zmag, az egyik legismertebb baloldali magazin nemrég a második világháború utáni európai szociáldemokratákhoz hasonlította Chavezt. A gázszolgáltatók államosítását tervező Morales bolíviai elnök mellett is kiállt a lap, mondván, az amerikai tőkéseket hátrányosan érintő intézkedései a bolíviai nép érdekét szolgálják. A magáért beszélő címet viselő Socialist Worker Online hasonló szellemben üdvözölte az extraprofitot bezsebelő multik kizsákmányolásának véget vető bolíviai elnök terveit.

A két tábor abban mindenesetre egyetért, hogy Latin-Amerikában nagy, már-már forradalmi változások zajlanak. Nem is egészen alaptalanul. Elég csak felidézni, hogy Morales katonákat küldött a külföldi kézben lévő gázszolgáltatók telephelyeire, így adva nyomatékot államosítási ígéreteinek. De nem biztos, hogy a harcias lépések valóban radikális átalakulások szándékát fejezik ki.

Tankokat állítottak a szivattyúkhoz, de a termelés zavartalanul folyik. Sőt, Morales arról is biztosította a környező országokat, hogy a gázszolgáltatásban nem lesz fennakadás. A brazil és argentin elnökkel folytatott megbeszéléseken abban állapodtak meg, hogy „fél év múlva a cégek formálisan bolíviai állami tulajdonba kerülnek, de a profit továbbra is a jelenlegi tulajdonosakat illeti majd meg” – számol be a legfrissebb fejleményekről Brendan O’Neill, a Spiked magazin egyik szerkesztője.

Az egyetlen érdemi változás, hogy a korábbi, az olcsóbb világpiaci energiaárakhoz szabott adókat jelentősen megemelik. De a mostani tulajdonosok még így is 20-25 százalék nyereséget vághatnak zsebre. És láss csodát, az amerikai gázipari óriások is elfogadták a feltételeket.

„A tettek és a politikai retorika két külön világ – írja O’Neill. – Régen az államosítás azt jelentette, hogy kisajátítják a tőkét, és az iparágat állami irányítás alá veszik. Ma viszont csak azt jelenti, hogy újratárgyalják a feltételeket. Korábban minimum súlyos diplomáciai incidensnek tekintették volna, sőt akár katonai beavatkozást is indokolt volna, ha tankokat küldenek egy külföldi kézben lévő cég telephelyére. Ma mindenki úgy tesz, mintha nem történt volna semmi különös. Az egyik üzem portása így fogalmazott: a katonák csak a rendet biztosítják.”

„A hang egyre durvább, de a politika közben teljesen kiüresedett – vélekedik O’Neill. – Úgy látszik, a kontinens stabilitásának ma az a feltétele, hogy a külföldi hatalmak eltűrik, hogy kemény hangnemet használnak velük szemben. A latin-amerikai elnökök kieresztik a gőzt az utcán, a háttérben pedig a nagykövetek biztosítják a normális ügymenetet.”