A bérköltségek nagyok. A belső kereslet kicsi. Több munkahelyet kellene teremteni. De már száz éve megállíthatatlanul csökken a fizetett munkaórák mennyisége.

A betegsége miatt leköszönt német szocdem pártelnök, Matthias Platzeck szeretett az erkölcsről prédikálni. Különösen brandenburgi miniszterelnöksége idején, amikor egyenesen a porosz erényeket dicsérte. Tisztesség, megbízhatóság, kötelességteljesítés – minderre, ha mégoly régimódian hangzik is, Platzeck szerint ma még nagyobb szükség van, mint valaha.

Egy csak szakmai körökben ismert braunschweigi történész, Gerhard Schildt, aki elsősorban a munkásság 19-20. századi történetét kutatja, vitába szállt a vezető politikussal: „Tisztességből és megbízhatóságból mindig elkél egy kicsit több. De ennek nem sok köze van a mai helyzet lényegéhez. Nem annyira szorgalomra és tisztességre volna szüksége az embereknek, mint inkább állásokra, amelyekben szorgoskodhatnának.”

Schildt a német társadalomtörténészek Geschichte und Gesellschaft  című folyóiratának idei első számában összefoglaló tanulmányt tett közzé: A munkavolumen csökkenése az ipari társadalom korában. A dolgozat teljes szövege csak előfizetők számára hozzáférhető, de a Frankfurter Allgemeine Zeitung oktatáspolitikai és társadalomtudományi szerkesztője, Jürgen Kaube elég fontosnak tartotta ahhoz, hogy a tanulságokat a nagyközönség számára is hozzáférhetővé tegye.

„Százhúsz éve állnak rendelkezésre megbízható német foglalkoztatottságai statisztikák. S ezek azt mutatják, hogy az egy főre jutó évi fizetett munkaidő folyamatosan csökken” – vonja le a következtetést a FAZ publicistája. 

Munkaidőről, nem munkahelyekről van szó. Ezért meg kellett becsülni, hogy hány napot, és napi hány órát dolgoztak a különböző foglalkozású alkalmazottak. A történész mindent – betegséget, munkaszüneti napokat, munkanélküliséget – figyelembe véve arra az eredményre jutott, hogy az 1880-as években átlagosan évi 1 470 órányi bérmunkát végeztek a németek. Ez a mennyiség már az 1. világháború előtt jelentősen csökkent.

1950-től a hivatalos statisztikák is közölnek ilyen számításokat. Akkor ezer fizetett munkaóra jutott egy lakosra. 1968-ban 860, 1990-ben 750, ma pedig 670 óra.

A technikai fejlődés révén gyorsabban állítjuk elő a javakat. Az így felszabaduló munkaidőt azonban csak részben használjuk fel a termelés más ágazataiban. Schildt kedvenc példája: „A számítógép több irodai munkaerőt tesz feleslegessé, mint amennyi az előállításához szükséges. És az sem biztos, hogy ott állítják elő, ahol a munkaórákat feleslegessé tette.”

A történész úgy véli, talán csak a gyermekneveléshez szükséges idő nem csökkent. Bár annak megítélése – írja iróniát sejtető szűkszavúsággal Kaube –, hogy „ez a terület valóban kivétel-e a többi gépesített háztartási tevékenységhez képest, nagyban függ attól, milyen jelentőséget tulajdonítunk a televíziónak és a többi elektronikus médiumnak”.

Évszázados távlatból nézve reménytelen ábrándnak tűnik, hogy a bérköltségek csökkentésével vagy a belső kereslet serkentésével sikerülne több fizetett munkaidőt teremteni.