Mindig voltak baloldali értelmiségiek és politikusok, akik a harmadik világ zsarnokait dicsőítették, régen nem is kevesen. Most Chávez venezuelai elnök a kedvencük.

A Webb-házaspár Sztálint méltatta. José Samarago és Gabriel García Márquez előszeretettel tömjénezte Fidel Castrót. Che Guevara kultusza örök. „De még Maónak és Pol Potnak is akadtak hívei a közismert nyugati újságírók és tudósok között” – olvassuk a Time magazin beszámolóját. 

Sok nyugati baloldali újabban Chávez venezuelai elnököt magasztalja. Tariq Ali, a New Left Review szerkesztője, a brit háborúellenes mozgalom egyik vezéralakja így nyilatkozott: „A bolivári forradalmi eszmét követő venezuelai demokráciának sikerült meghaladnia a nyugati oligarchák által kedvelt kétpártrendszert.”

A Time is elismeri, hogy Chávez nem Castro, és végképp nem Pol Pot, hanem latin-amerikai populista. „Sem baloldali, sem jobboldali, inkább tipikus latin macsó vezér, aki az emberek, elsősorban a szegények érdekének képviselőjeként lép fel.”

Ellentétben az uralmukat erőszakra alapozó diktátorokkal, Chávez elsősorban a tömegszórakoztatás eszközeinek politikai alkalmazásával erősíti hatalmát. A nagytőke elleni dühödt kirohanásoknak, az amerikaellenességnek, és a szegényeknek juttatott látványos támogatásoknak köszönheti népszerűségét. De túl a hatásos retorikán – emlékeztet a Times –, Chávez az ellenzéki sajtót és a független bíróságokat is korlátozza. A Legfelsőbb Bíróságot a saját embereivel rakta tele, és 2004-ben új médiatörvényt fogadtatott el, amely lehetővé teszi, hogy nemzetbiztonsági okokra hivatkozva bármelyik tévéadót bezárja.

Nem csak a „dogmatikus baloldali értelmiség” rokonszenvezik a latin-amerikai populista baloldallal. Chávez elnök múlt héten baráti látogatásra utazott Angliába. Ken Livingstone, a Vörös Ken, London radikális polgármestere külön is fogadta. Sőt, megvédte a vendéget azzal a váddal szemben, hogy hazájában korlátozza a sajtószabadságot.