Egy izraeli író óriási botrányt kavart Izraelben és Észak-Amerikában, mert közölte az amerikai zsidósággal, hogy a zsidó nép megmaradása csakis Izraelen és az izraeli azonosságtudaton múlik.

„Kár azzal kísérletezgetnünk, hogy ilyen-olyan csalogatással rábírjuk a zsidókat az ideköltözésre, inkább hideg fejjel tárjuk föl előttük a hontalanság kórtanát, becstelenségét és képmutatását. Szálljunk vitába a melegszívű, Izrael iránt leghűségesebb zsidókkal, mert ők a mi közönségünk” – írta A. B. Jehosua 1979-ben, A hontalanság, mint neurotikus megoldás című tanulmányában. (Az izraeli írónak több könyve is megjelent magyarul, utoljára A személyzetis küldetése című regény.)

2006. május 1-jén, az American Jewish Committee jubileumi, századszor sorra kerülő évi közgyűlésén Jehosua ismét kesztyűt dobott. A Nincsen testvérem címen elhíresült beszéde hatalmas fölzúdulást váltott ki, mert azt találta benne állítani, hogy az izraeli azonosságtudatnak (tehát az Izraelhez kötődő zsidótudatnak) összehasonlíthatatlanul több értelme van, mint egy amerikai zsidó zsidótudatának, és hogy csakis Izrael, nem pedig a judaizmus biztosíthatja a zsidó nép megmaradását.

Jehosua valójában csupán felelevenítette a klasszikus cionizmus diaszpórával kapcsolatos felfogását, „a diaszpóra tagadását”. E felfogás szerint a zsidóság egyedül Izrael földjén (ma pedig Izrael államban) tudja valóra váltani a benne rejlő nemzeti, lelki és szellemi lehetőségeket. S a kétezer éves hontalanság híjával van minden jelentőségnek, nem más, mint a gyávaság, a megaláztatás és az önmegtagadás „siralomvölgye”.

De ha nem mondott semmi újat, akkor miért kavart mégis ekkora vihart Jehosua? Az egyik ok valószínűleg az, hogy ő Izrael egyik legnagyobb élő írója. A másik talán megjegyzéseinek provokatív volta. Sikerült olyan ügyesen kevernie a közhelyeket és a provokációt, hogy a zsidó értelmiségiek kapva kaptak az alkalmon, és buzgón taglalni kezdték azt, ami mindig is foglalkoztatja őket, vagyis zsidó azonosságtudatukat. A Haaretz egész cikksorozatot indított ezzel a drámai címmel: Jehosua kontra diaszpóra zsidóság, és az American Jewish Committee is közölni kezdte a maga kevésbé hangzatos című sorozatát: Válaszok Jehosua felszólalására.

Natan Saranszkij, az egykori szovjet refuznyik (kivándorlási engedélyért harcoló zsidó), ma a Kneszet tagja Nincs cionizmus judaizmus nélkül című írásában azzal vádolja Jehosuát, hogy „válólevelet adott a zsidó népnek”, és ezzel aláaknázta Izrael állam történelmi igazolását. A Balfour-nyilatkozat és a 181. ENSZ-határozat címzettje ugyanis nem az izraeli, hanem a zsidó nép volt.

Michael Lerner rabbi, a „spirituális baloldali” Tikkun magazin szerkesztője Ne ilyen világossága legyen a nemzeteknek című cikkében azt fejtegeti Jehosua beszéde kapcsán, hogy Izrael állam eltorzította a judaizmust, lerontotta a bibliai próféták „egyetemes lelki látomását”, és ezzel magának a zsidó népnek ártott leginkább. Szerinte a cionizmus „hovatovább az emberiség által elsőként elutasítandó politikai paradigmát testesíti meg”, és a „hivatalos” diaszpóra judaizmust „holokauszt-vallássá és Izrael-dicsőítéssé fokozza le”.

Josszi Szárid baloldali izraeli politikus „dühöngő prófétának” nevezi Jehosuát, aki nem hajlandó belátni, hogy az amerikai zsidóság sokkal inkább betölti az erkölcsi iránytű szerepét, mint Izrael. Ki tanul kitől? címen megjelent elmefuttatásában a politikus ünnepli az amerikai zsidóságot, amiért vezető szerepet vitt a darfuri népirtás leleplezésében, viszont elítéli az izraeli kormányt, amiért deportálni akarta a szudáni menekülteket.

Szárid dicséri az amerikai judaizmus vallási pluralizmusát, és helyteleníti „az ortodoxia monopóliumát” Izraelben. Szónoki kérdése kísértetiesen emlékeztet a judaizmus hagyományos keresztény bírálatára, hogy ugyanis az a törvény vallása (nem pedig a léleké): „Mitől volna olyan fenemód zsidó az a hely, ahol több mezuzát csókolgatunk, több szent ember sírjánál borulunk a földre, és szigorúan kósernek nyilvánítjuk a bivalyhúst?”

Az Izrael és a diaszpóra ingatag viszonyán töprengő cikkekben diaszpórán kizárólag az amerikai zsidóságot értik, az európai zsidóság meg sem jelenik a képernyőn. Sok zsidó Amerikában találta meg az ígéret földjét, és azonosságtudatában csak mellékes szerepet játszik Izrael. Sok baloldali izraeli meg „ártalmas anakronizmusnak véli az amerikai zsidósággal fenntartott kapcsolatokat, mert aláássák az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy az izraeli nem zsidó állampolgárokban is kialakuljon egyfajta odatartozás-tudat”.

A Haarec tudósítója, Amiram Barkat felhívja az olvasók figyelmét, hogy Jehosua megnyilatkozásai némely honfitársáéhoz képest valójában igen mérsékeltek. Menahem Brinker irodalomtudós és filozófus például azt állítja, hogy az izraeli arabokban sokkal inkább lát nemzettársakat, mint a manhattani vagy a chicagói zsidókban. A Jediot Ahronot rovatvezetője, Jaron London nagyobb becsben tartja az Izraelben letelepedni szándékozó külföldi munkavállalókat, mint számos diaszpórabeli zsidót, mert ezek a bevándorlók megtanulják a nyelvet, és osztoznak a közös sorsban.

A Jehosua által fölszított vita voltaképpen arról szól, hogy képes-e beszélni egymással a haza és a periféria. Vagy még inkább arról, hogy melyik a „haza” – Izrael vagy Amerika?