A civil szervezetek nyomást gyakorolnak a kormányra, és ezzel nagy szerepet játszanak a demokrácia elmélyítésében. Feltéve, hogy a kormányok megfelelően szabályozzák őket.
„A baloldali liberálisok régóta abban a tévhitben ringatják magukat, hogy a globális civil társadalom egységesen a haladás ügyét képviseli. Ez azonban csak részben igaz” – olvassuk Leni Wild, az Institute for Public Policy Research kutatójának cikkét az openDemocracy webmagazinban.
A nem kormányzati szervezetekben (NGO) az emberek jobban bíznak, mint saját kormányaikban, vagy akár az ENSZ-ben – utal Wild a Világgazdasági Fórum felmérésére.
A bizalomra rá is szolgáltak a civilek, hiszen nekik köszönhető, hogy napirendre került sok olyan probléma, amelyet nélkülük szőnyeg alá söpörtek volna. De elhamarkodott dolog azt állítani, hogy a civil társadalom minden képviselője az igazságosság és szabadság keresztes lovagja.
Thomas Carothers politológus, a Carnegie Endowment for International Peace igazgatója néhány éve a Foreign Policy hasábjain arra hívta fel a figyelmet, hogy a civil szervezetek többsége nem a sajtószabadságért, az emberi jogok érvényre juttatásáért, a környezetvédelemért, a szegénység felszámolásáért és hasonló nemes ügyekért küzd.
Carothers szerint a különböző érdekképviseleti szervezetek, a szakszervezetek, kamarák és kisebbségi szervezetek is a civil társadalom részei. A civilek közé tartoznak továbbá a nem politikai vagy gazdasági célokat megfogalmazó csoportok is: az egyházak, kulturális egyletek és sportklubok. Sőt, a maffia éppúgy civil társadalmi csoportnak tekintendő, mint az iskolai szülői munkaközösség vagy a világ legtöbb tagot számláló civil szervezete, az amerikai National Rifle Association.
Az NGO-k egymással ellentétes törekvéseket fogalmaznak meg. Van olyan szervezet, amely az abortusz legalizálásáért száll síkra, és akad olyan is, amely épp az abortusz betiltásáért küzd.
Az sem igaz, hogy a civilek mindig a liberális demokrácia ügyét szolgálják. A húszas-harmincas évek Németországában az antiliberális és antidemokratikus kulturális egyletek, kamarák és klubok is elősegítették a weimari köztársaság bukását. „A civil szervezetek között vannak jók, rosszak, és vannak egyszerűen csak furcsák” – összegezi fejtegetését Carothers.
Wild ehhez hozzáteszi, hogy gyakran még a nemes célokat szolgáló NGO-k is mindenféle bajt okoznak. A cunami után rengeteg olyan nem kormányzati szervezet jelent meg a katasztrófa sújtotta övezetben, amely hozzá nem értésével csak nehezítette a helyiek életét. Rajan Gengaje, az ENSZ egyik tanácsadója már akkor megpendítette, hogy a hatékonyabb működés érdekében „a nemzeti kormányoknak ki kellene dolgozniuk a nem kormányzati szervezetek működésével kapcsolatos szabályokat”.
Hasonló következtésre jut Wild is. Ahhoz, hogy a globális civil szervezetek sikeresen képviseljék a jó ügyeket, az NGO-k működését átláthatóbbá kell tenni, és tevékenységüket össze kell hangolni a nagy nemzetközi szervezetekkel.
Ebben viszont a kormányok segítségére is szükség lesz. „A nemzeti kormányoknak szigorúbban kellene szabályozniuk a civil társadalom működését – írja Wild. – Ez persze nem azt jelenti, hogy az NGO-k szólásszabadságát és működését úgy kellene korlátozni, ahogyan azt Oroszországban vagy Egyiptomban teszik.”