Akik felnőttként élték túl a Holokausztot, nem irodalmi formában örökítették meg emlékeiket. Megpróbáltak ragaszkodni a tényekhez, vagy pszichológiai, filozófiai, teológiai távlatból tekintettek vissza a múltra. A Holokauszt irodalma igazából a gyermek túlélőkkel kezdődött.

Aharon Appelfeld egy nemrégiben franciául és németül is megjelent rövid, de magvas esszéjében elmélkedik a generációs különbségről. "A gyermekek - írja - nem tudták a maga teljességében felfogni a borzalmat."

"Akik már felnőttek voltak a háború idején, úgy mesélték el a történteket, hogy a külvilág tényeire, a dátumokra, helyekre, nevekre tették a hangsúlyt. Benyomásaikat és érzelmeiket általános, lehetőleg személytelen fogalmakkal írták le. A gyermek túlélők nem történelmi, teológiai vagy morális fogalmakban beszélnek a Holokausztról, csak félelemről és éhségről tudnak beszámolni, színekről, pincékről, és emberekről, akik jól vagy rosszul bántak velük. Beszámolóik ereje épp ebből fakad."

"Az akkori gyerekek írásbeli és szóbeli tanúságtételei inkább irodalmi természetűek. Emlékeikben gyakran egészen apró részletek maradnak meg, s amikor felidézik, hogy mi történt velük a háború alatt, a képzelőerejükre támaszkodnak."

Az esszé szerzőjét nyolc éves korában hurcolták koncentrációs táborba a bukovinai Csernovicból. Izraelben költő, író és a zsidó irodalom tanára lett. Sok nyelvre lefordított regényei közül kettő magyarul is megjelent, a "Badenheim, 1939" és a "Holt vágányok".

Kőbányai János 2002-ben interjút készített Appelfelddel a Múlt és Jövő számára. A "Sorstalanság"-ról és Kertész Imréhez fűződő barátságáról is nyilatkozik az író.

Az esszében neveket nem említ, de bizonyára nemcsak magára gondol, amikor ezt mondja: "Nem véletlen, hogy a Holokauszt irodalma a gyermek túlélőkkel kezdődött."