A fejlett társadalmak elöregedése a tönk szélére sodorja a gazdaságot? Csak a bevándorlók menthetik meg a nyugatot? Egy amerikai publicista szerint inkább áldás a népességfogyás.

Egyre több országban kezd aggasztó méretűvé válni a népességfogyás. Amerikában, Európában és Japánban az eltartottak számának növekedése már a nyugdíjasok ellátását veszélyezteti.

Az ENSZ nemrég elkészült globális demográfiai és migrációs jelentése szerint a népességfogyás gazdasági visszaeséshez vezet. Ezt csak úgy kerülhetik el a fejlett országok, ha bevándorlók befogadásával ellensúlyozzák a társadalom elöregedését. A szegény országokból érkezett munkaerő ráadásul olcsó, ami nemzetgazdasági szempontból külön előnyös.

„De tényleg több szegény munkásra van szükségük a gazdag országoknak?” – teszi fel a kérdést a republikánusból baloldalivá, pontosabban harmadik utassá vagy – ahogy ő maga nevezi – radikális középutassá vált amerikai publicista, Michael Lind a Financial Timesban.

A Metazin tavaly már beszámolt Lind egy cikkéről, amelyben a bérből és fizetésből élő amerikai munkások érdekében a bevándorlás korlátozását sürgette. Lind arra szólította fel az igazi liberálisokat, hogy fogjanak össze a populista konzervatívokkal, és erősítsék meg a jóléti államot körülvevő falakat a külföldi szegények hordáival szemben.

Most azzal érvel a tabudöntögető publicista, hogy a munkaerőhiány, és a drága munkaerő elősegíti a technikai fejlődést. Ha korlátlan mennyiségben áll rendelkezésre az olcsó munkaerő, akkor nem éri meg drága fejlesztésekbe fogni. Ha alacsony fizetés ellenében lehet biztonsági őrt és gyári munkást alkalmazni, akkor nincs szükség drága számítógépes biztonsági rendszerre és automata gépsorokra.

„Nem véletlen, hogy az ipari forradalom azokban az országokban kezdődött, ahol aránylag kevés volt a munkaerő, és erősek voltak az érdekképviseletek, nem pedig a rabszolgatartó társadalmakban, ahol az emberi munka olcsóbb volt, mint a gépek.”

A technikai fejlődésnek köszönhetően egyre kevesebb ember képes egyre többet előállítani. Ha viszont inkább az olcsó munkaerő behozatala révén próbáljuk fenntartani a termelékenységet, akkor egyre több és több bevándorlóra lesz szükség. Lind számítása szerint Amerika népessége 2050-re elérné az 1,1 milliárd főt.

Lind is tudja, hogy nem minden feladatot lehet gépekkel elvégeztetni. De szerinte az ilyen feladatok elvégzésére sem szabad olcsó külföldi munkaerőt importálni, mert a munkaerőhiány következtében magasabb fizetésre számíthatnak például a hazai ápolónők és fodrászok, akiknek a munkáját nem lehet géppel helyettesíteni.

„A fejlett ipari államokban a munkaerőhiány inkább áldás, mint átok – vonja le a következtetést. – Felgyorsítja a gépesítést, hozzájárul a szegény munkások fizetésének emelkedéséhez, s ezzel elősegíti az egyenlőtlenség csökkenését.”

Hozzászólás

Mivel a nyugdíjügyek hazánkban is egyre többeket érintenek (s nem csak az elöregedés okoz gondot, hanem ráadásul az is, hogy az öregekhez képest eltartóik száma, tehát az aktív-inaktív arány is csökken), érdemes minden álláspontot végiggondolni. Különösen megérdemelik ezt azok a vélemények, amelyeket szerzőik provokatívnak szántak.

Lindt kiindulópontja, hogy az elöregedés miatt, az évek során, a rendelkezésre álló eszközökhöz képest fajlagosan csökken az eszközöket kezelők, tehát az aktívak aránya. Kínálatcsökkenés változatlan kereslet mellett  – ebből az következik, hogy nő a fejenkénti-, s nem zárható ki, hogy az össz-reálbér, tehát a folyamat során a visszajelzések az aktívak mint munkaerő kiváltását (műszaki fejlesztés), illetve az olcsóbb munkaerő bevándoroltatását ösztönzik.

Van azonban más lehetőség is.

Ha a nyugdíj nem  társadalombiztosításon alapul, akkor a nyugdíjasok – nyugdíjalapjukon keresztül – kollektív tőkések. Egy-egy országon belül reálbér és kamatláb egy átváltási görbe mentén egymással ellentétesen mozog. Ha nő a reálbér, csökken a kamatláb, de a görbe különböző országokban más és más lehet. Ezért, ha egy országban nő a reálbér, akkor a kollektív tőke képviselői (a nyugdíjalapok kezelői) – ahelyett, hogy időigényes és kockázatos műszaki fejlesztésekbe fognának – mérlegelni fogják, nem lenne-e érdemesebb a tőkét olyan országokba kihelyezni, ahol alacsonyabb a reálbér. A tőkekihelyezés lehetősége egy ideig, mondjuk Kína és India fölzárkózásáig, nyitva áll. Tehát a ma nyugdíj előtt állóknak még nem kell félniük. A ma pályakezdők azonban nem lehetnek ennyire nyugodtak.

De mi történnék, ha a reálbér valóban nőni kezdene?

Az általános elöregedés miatt nem csak a nyugdíjasok aránya nő, hanem a nyugdíjasok átlagéletkora is. És minél öregebb valaki, annál több személyes szolgáltatásra van szüksége. De éppenséggel ezek a tevékenységek azok, amelyek munkaerő-igényesek, s amelyeket nehéz kiváltani. Mi több, nem is vágyunk arra, hogy bárki kiváltsa őket, mert szeretnők, ha valaki emberi hangon szólna hozzánk, pont akkor, amikor elesettek vagyunk, vagy betegek, vagy éppen haldoklunk, s kis képzelőerővel folytathatnók a sort. S pont akkor, amikor leginkább közvetlen, megértő emberi szóra volna szükségünk, megjelenik a Felső-Voltából importált, olcsó bérű ápolónő, megnézi, ketteskénél helyén van-e a kacsa, s ha ott van, mivel szavunkat nem érti, kedvesen mosolyogva távozik. Ha nem importáljuk az olcsó bérért kedves mosolyú ápolónőt, akkor helyzetünk annyival egyszerűbb, hogy a megnőtt reálbérek miatt már az előző alkalommal elfogyott a tőkénk, s evvel annak járadékaként húzott nyugdíjunk, így otthonunkban várhatjuk, hátha egy másik öreg ránk nyitja az ajtót.

Ennyit a Lindt-féle jövőről. De a publicista a múltat is szóba hozza. Azt írja, hogy az ipari forradalom ott indult el, ahol aránylag kevés volt a munkaerő. S minthogy a múltra vonatkozó állítását a jövőkép igazolására használja, érdemes itt is pontosítani.

Mihez képest volt kevés a munkaerő? Hogyan lehet megmagyarázni, hogy az ipari forradalom Európában a nagy népsűrűségű területeken kezdődött (tehát ott, ahol az emberhez képest kevés volt a föld), de hamar átterjedt Észak-Amerikára, ahol a népsűrűség európai léptékkel mérve mindmáig nagyon alacsony. Árnyaltabb volna a kérdés megfogalmazása, ha Lindt azt mondaná, hogy az  ipari forradalom ott kezdődött, ahol nagy volt a munkaerő opportunity costja (ez a kifejezés azt jelenti, hogy amikor több lehetőség közül egyet megvalósítunk, akkor az elvetett lehetőségek hasznáról le kell mondanunk, és ezt az elmaradt hasznot is költségnek kell tekintenünk). Magyarán: a melós könnyen leléphetett, ha nem megfelelően foglalkoztatták. Angliában hajóra szállhatott, Észak-Amerikában elmehetett a vadnyugat felé. Persze ez sohasem a nyomorultak opciója volt, de hát a nyomorultak, ha tetszik, ha nem, azért nyomorultak, mert még olcsón sem kellenek senkinek.

2006. július 19.

Halmos Károly