Rasszok márpedig nincsenek – tanították évtizedeken át, szinte teljes egyetértésben a humángenetikusok. A konszenzus most megbomlani látszik.

„Craig Venter szerint a rassz társadalmi, és nem tudományos fogalom. Venter igazán tudhatja, hiszen ő volt az, aki elsőként föltérképezte az emberi génállományt. Az az elgondolás, hogy az emberi rassz társadalmi konstrukció csupán, legalább harminc éven át közmegegyezés tárgya volt, de az egyetértés aligha tart már sokáig” – jelentette ki tavaly a New York Times hasábjain Armand Marie Leroi, a londoni Imperial College fejlődésbiológusa.

Leroi tisztában van vele, hogy tabukat döntöget, amikor azt állítja, hogy az emberi rasszok genetikai különbségeken alapulnak. Az ún. földrajzi rasszok fogalmát folyamatosan használták és használják ugyan a fizikai antropológusok, ám mindig is hangsúlyozták, hogy pusztán a Homo sapiens faj helyi, morfológiai változatait értik rajta.

A görögökig visszavezethető régi fajfogalom lehetővé teszi, hogy különbséget tegyünk lényegi és esetleges tulajdonságok között, és az antropológusok – más társadalomtudósokkal egybehangzó – véleménye eddig az volt, hogy a különböző rasszok semmilyen fontos tekintetben nem különböznek egymástól, valamennyien ugyanazt a közös emberi lényeget jelenítik meg. A modern, evolúciós szemléletű genetika több szempontból is kikezdte a hagyományos fajfogalmat, de a rassznak ez a felfogása sokáig összhangban maradt a biológia eredményeivel.

A hetvenes években Richard Lewontin harvardi evolúciógenetikus úttörő munkásságának eredményei azt mutatták, hogy a genetikai variancia jó részét a rasszokon belüli változatosság adja. Vagyis egy afrikai és egy európai között a genetikai eltérés nem nagyobb, sőt egyenesen kisebb lehet, mint két európai között. Valójában tehát nincsenek lényegi – azaz genetikai – különbségek a rasszok között.

A rasszfogalom ebben az időben már csak egy szűk szaktudomány, a fizikai antropológia szótárában szerepelt, és ott is csak felszínes, külsődleges eltérésekre utalt. Azt a rasszfogalmat pedig, amely eredendő egyenlőtlenségeket állapít meg embercsoportok között, tudományos szempontból alaptalannak, merőben társadalmi konstrukciónak tekintették.

Úgy látszott tehát, hogy Lewontin eredményei egyszer s mindenkorra kifogták a szelet a rasszisták vitorlájából. Újabban azonban egyre inkább megkérdőjelezik a hetvenes években folytatott kutatások tudományos értékét. Lewontin vizsgálatai ugyanis egy-egy génre vonatkoztak, de ha géncsoportok varianciáját vizsgálják – mutat rá Leroi –, akkor a genetikai hasonlóság és különbség alapján szétváló csoportok egybeesnek a földrajzi rasszok szerinti csoportosítással.

A felfedezés gyakorlati következményei közül Leroi elsősorban a gyógyászati szempontokat emeli ki. Előfordulhat, hogy bizonyos gyógyszerek hatástalanok az afro-amerikaiakra, de jól hatnak az európai amerikaiakra és megfordítva. Az Egyesült Államokban már ma is kapható néhány készítmény, amelynek alkalmazásakor a gyártó figyelmeztetése szerint rassz-specifikus hatásokkal kell számolni. Az egészségmegőrző programok kidolgozása során is szem előtt kell tartani, hogy bizonyos rasszok hajlamosabbak bizonyos betegségekre.

Robert Wallace, a kaliforniai egyetem biológusa erősen szkeptikus a felfedezéssel szemben. 21 olyan betegséget sorol fel, amelynek előfordulása jelentősen magasabb az afro-amerikai, mint az európai amerikai népességben. Ám Wallace kétségbe vonja, hogy emögött kizárólag genetikai okok húzódnak, és arra figyelmeztet, hogy a Leroi-féle szemléletet tükröző gyógyászat figyelmen kívül hagyná a lehetséges szociális tényezőket.

Alun Anderson, a New Scientist szerkesztője szerint a rasszgenetikai megközelítés érzéketlen az olyan rasszhatárokon átívelő genetikai betegségekre, mint például a sarlósejtes vérszegénység. Véleménye szerint a személyre szabott medicina lenne az orvosi genetikai kutatás végső célja, a rasszalapú gyógyászat túlságosan ingatag alapokon áll. Ráadásul ilyen kétes eredmények miatt nem érdemes kiváltani az érthető érzékenységből fakadó társadalmi felzúdulást.

Maga Leroi is vonakodik szembenézni gondolatmenete minden következményével. Bizonygatja ugyan, hogy elméletének alkalmazása társadalmilag és politikailag is üdvös eredményekhez vezetne, de azért ő sem mer túlmenni a betegségekre való hajlamban mutatkozó genetikai változatosság taglalásán. A legérzékenyebb kérdéseket – az intelligencia és a viselkedés genetikai alapjait – inkább elkerüli.